A Pinta földkerülő útjának első szakasza, az Adriáról a Kanári szigetekig

Előzmények

2017 áprilisában egy új Hallberg-Rassy 48-as vitorlás lehozatalához keresett vitorlázó útitársakat Gyuri, a hajó magyar tulajdonosa, a svédországi gyártól az Adriáig. Szerencsére én is részese lehettem ennek az útnak, Dániától a Csatornán és a Biscaya öblön keresztül a Lisszabonig.

Arről az útról, életem első blogjában írtam https://balajaazoperencian1.blog.hu/, aminek a feltöltését a 2-3 naponkénti kikötéseink tettek lehetővé:

Mivel akkor nem jutottam el Gibraltárba, jeleztem Gyurinak, hogy ha ősszel elindul a földkörüli útjára, nagyon örülnék, ha elkísérhetnénk őket a feleségemmel, Andival, a Kanári-szigetekig.

Igy érkezett el az indulás napja, 2017. október 16-a.

Előző nap utaztunk le Magyarországról a leendő útitársainkkal, Ricsivel, Anikóval és Szabolccsal – akiket most ismertünk meg – az Adriára, a Marina Kremikbe, ahol a „hajónk” a Pinta várt minket. Gyuri előző nap érkezett, holnap reggel indulunk.

Indulás Budapestről

A Pinta, egy új Hallberg-Rassy 48 MK-II tipusú, svéd gyártmányú vitorlás. A személyzet 6 főből fog állni: Gyuri a skipper/tulajdonos, Ricsi a főmeteorológusunk, Anikó és Szabi valamint Andi és csekélységem a krónikás…

A tervezett utunk: Brindisi a csizma végén, Palermo, aztán Szardínia déli csücske, Íbiza, Gibraltár és végül Las Palmas a Kanári-szigeteken. Gyuri onnan indul tovább november közepén, hogy hosszas előkészületek után vitorlásával megkerülje a földet az ARC World keretében. Tehát, kalandra fel!

2017.10.16 Hétfő

1. nap, 11-kor elindultunk… (Log 4313)

Irány a végtelen, és tovább…

A megbeszéltek szerint reggel 9-re odaálltunk a kilépő mólóhoz, és vártuk a horvát hatóságokat. Egy óra múlva már türelmetlenül.

Várakozás a horvát szervekre. Ki így vár...

Ki meg így…

Két óra múlva már,

na, nagy nehezen megjöttek.

Meg se nézték hányan vagyunk, lepecsételték a legénységi listát, és dászvidányija, mehettünk! Na ezektől vagy 100 migránst is kicsempészhettünk volna…

Egy percig sem maradtunk tovább, rezesbanda és sajtó nélkül indultunk a földkörüli útra, csak Ricsi apukája ugrott be a szatyrokért, meg hogy elköszönjön.

Magyar talán még nem indult ilyen csendben földkörüli útra…

A szatelit nyomkövetőt bekapcsoltam, hogy ti is követhessétek, hogy éppen merre járunk.

http://share.findmespot.com/shared/faces/viewspots.jsp?glId=0fJ4VWFfTQN0On2EyBj12VD2McqdIDVhd 

vagy itt: https://my.yb.tl/Pinta
Itt meg azt lehet megnézni, hogy milyen szelünk van éppen, vagy nincs: https://www.windy.com

Végre kihajózhatunk. Irány a végtelen és tovább...

 Alig hogy kiértünk a nyílt vízre a kaptány egy jót káromkodott:

- Ki rontotta el a sebességmérőt? Nem számlálja a megtett utunkat sem!*

Bosszúsága érthető volt, mert két év múlva, amikor visszatér, ki hiszi majd el neki, hogy körbeevezte a földet, ha a log ugyan azt az értéket mutatja majd, mint induláskor…

Szabi felemelte a kezét, hogy megigazítsa a napszemüvegét és jobban elbújjon mögötte…

Szóval te voltál, kerékbetörni, áthúzni a hajó alatt!

Jajj, kegyelmezzetek!!!

Minthogy csak egy kerék van a hajón, a kormány, ezért Szabinak a kapitány 20 évvel ezelőtti két számmal kisebb neoprén ruhájába kellett beöltöznie. Ez felért másfél kerékbetöréssel, mert Szabi fordítva préselte magát bele, és amikor már a vállai hátrafeszültek, és az elöl felhúzott cipzártól már lillult a feje, akkor szólt Anikó, hogy ne erőltesse tovább, mert a cipzár hátul szokott lenni… Szabi szárazon lenyúzta magáról a neoprén cuccot - gyakorlatilag 65 százalékosan leepillálta a hátát – amikor Anikó kedvesen megjegyezte, hogy tulajdonképpen vizesen szokták fel- és levenni…

Na ezért nincs szüksége ellenségre néhány embernek…

A hajónkon levő két amazon, Andi és Anikó, kíméletlenül végrehajtotta az ítéletet, jobbról balra, majd balról jobbra húzogatták át Szabit a hajó alatt, ide–oda, alig volt benne már szusz.

Áthúzás a hajó alatt

Az életét csak az mentette meg, hogy hirtelen ismét beindult a sebességmérő műszer, Szabi a hátával, vagy a tenyerével megdörzsölte a sebességmérő pörgettyűjét és az beindult, mire a kapitány azonnal leállíttatta az ítéletvégrehajtást és indultunk tovább….

Délben hazai húsleves és tengeren készült bolognai spagettit szolgáltunk fel ebédre, aminek csak egy baja volt, hogy nem volt belőle kétszer annyi.

Késő délután kiderült, hogy a radar sem működik… Gyorsan lemenekültem a konyhára, hogy egy frappáns gin-toniccal eltereljem a figyelmet…

Ezek a lányok még felhúznak engem meg az árbócra…

Szóval, ha holnap nem folytatódik a blog, akkor nem sikerült a terelés, és én ott lengedezem az árbócon, a száling végén…

A gin-tonic elkészült, de még most is remegő kézzel írom e sorokat. Minden kívánságot teljesítettem, még a legbizarrabbakat is. Anikó például gin és tonic nélkül kérte a gin-tonicját… Miközben az összetevőket egyeztettük, azon morfondíroztam, hogy ha nem lenne ilyen válogatós és a citromot meg a lime-ot elhagyhatnám, akkor gyakorlatilag egy pohár vízből is meg tudnám neki csinálni…

Gin-Tonic, The Original….

Naplementekor egy sundowner rummal felköszöntöttük Gyurit, a kapitányt, első „nyugdíjas” napja végén, és jó szelet és minden jót kívántunk neki a földkerüléshez.

Éjszaka elromlott a vízmélységmérő…

Mi lesz ebből…

*Lábjegyzet a szárazföldi patkányok részére:

A vitorlások sebességmérőjének a kis érzékelő propellere - ami a hajótest alján, a tőkesúly előtt található - hosszabb állás után gyakran megszorul a rátelepedett kis tengeri élőlényektől, csigáktól. Ekkor nem tudja mutatni sem a hajó tényleges sebességét a vizen, sem az általa megtett út hosszát. Ez általában orvosolható azzal, hogy valaki leúszik a hajó alá, és megmozgatja, kiszabadítja a kis propellert. A hajótest alatt átvezetett, és fixen tartott kötélbe kapaszkodva könnyebben és gyorsabban tud lejutni illetve lent megkapaszkodni a búvár.

Mindez lejegyezve október 17-én, másnap hajnali 4 és 8 közötti őrszolgálat szüneteiben…

2017.10.17 Kedd

2. nap, 140 tmf (Log 4456 nm)

Magyar keresztes lovagok nyomában, azaz farvizén

Első úticélunk Brindisi, aztán Santa Maria de Luca, a csizma sarkán

Ez a nap nekem délután fél 2-kor kezdődött. Előző este nem tudtam aludni, valami tengeren betegség bujkált bennem (ez pont olyan mint a szárazföldi, csak a tengeren ér utol) kezd fájni a torkod, lemelegedsz, lázad is lehet, érzed hogy nem üres a fejed, meg ilyesmi… Így reggel 8-kor lefeküdtem aludni, és ami a legszebb el is aludtam, a lemaradásomat próbáltam behozni.

A többiek ezalatt ledöntötték a radar póznáját, és megpróbálták kitalálni, hogy miért nem akar beindulni, de nem sikerült megfejteniük.

Radardöntés

Én meg álmomban visszarepültem a középkorba és próbáltam elképzelni, hogy a magyar kereszteshad milyen körülmények között hajózhatott ugyan ezen a vizeken pontosan 800 évvel ezelőtt a Szentföldre.

A tények is érdekesek, de ha belegondolunk, hogy mi van mögötte, az nyűgöz csak le igazán!

A történet röviden az, hogy II. András magyar király 1217-ben keresztes hadjáratra indult a Szentföldre. Ennek az ötödik keresztes hadjáratnak azok a különlegességei, főleg számunkra, hogy a német, francia és angol uralkodók mellett, II. András magyar király volt az egyetlen, aki maga vezetett keresztes hadjáratot, saját finanszírozásban, és haza is hozta a seregét szárazföldi úton, az odavezető utat pedig hajón tette meg. És itt jövünk „mi” hajós emberek a képbe.

Annyit biztosan tudunk, hogy 1217 augusztus végén szállt a sereg hajókra Spalato-ban, a mai horvátországi Splitben, a velenceiektől bérelt gályákra. Pontos számadatok híján azt feltételezik, hogy a magyar haderő 1500-2000 lovasból (meg nyilván lóból) és kb. ugyanennyi kiszolgáló személyzetből állt. Egyszerűen hangzik, egészen addig, amíg tovább nem gondolja az ember.

Tehát. 1800 ló meg 3600 ember. Az hány gályára férhet is fel?

Szerintem egyre maximum 30 ló, meg 60 katona szállhatott fel az evezősökön kívül (akik ugye főállásban gályarabok voltak). Cortez azt hiszem 7 vagy 13 lovat vitt magával Kubából Mexiko meghódítására, és Columbusz hajóján sem lehetett sokkal több.

Vagyis a Velenceiek 50-80 gyályát adhattak bérbe a magyaroknak.

Velencei gálya a XIII században

Ok. Ezt viszont piszok korán le kellett levelezni, illetve futározni, hogy a velenceiek időben tudják értesíteni Földközi tengeren szerte-szét hajózó gályáikat, hogy figyu, augusztus  elejére mindenki érjen Spalatóba, mert lesz egy jó fuvar a Szentföldre… És hát a magyaroknak is 2-3 hónappal korábban el kellett indulni, ugyanis akkorra még nem volt kész a horvát autópálya Splitig…

Tegyük fel, odaért mindenki időre. Jöhet a berakodás.

Mekkora lehetett akkor a spliti kikötő? Hány hajó rakodhatott egyszerre? Mondjuk, ha 10-12 gályát megraktak két-három nap alatt, az azt jelenti, hogy 2-3 hétig tartott, amíg behajózták a teljes magyar sereget. (És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hogyan került oda az útravaló kaja, pia, zab és víz. Egyet biztosan tudunk, nevezetesen azt hogy a horvát vámosok nem kekeckedtek a kereskedelmi mennyiségű magyar sonka és bor miatt…)

Mit csináltak az elsőként megrakott hajók? Ott köröztek evezős körversenyen a kikötő előtt, mint az angol bombázó gépek? Vajon melyiken utazhatott II. András magyar király? Utolsóként hagyhatta-e el Spalató-t, mit a süllyedő hajót a jó kapitány, vagy az elsőn, elsőként, mint a Costa Concordia kapitánya? Csak találgathatunk…

Ezt teszem én is, szerintem az elsőn mehetett, és 5-10 hajós konvojokban elindultak, ahogy elkészültek a berakodással, hogy aztán egy 2-300 mérföld hosszúságban elhúzódó középkori Kékszalag-mezőnyben letudják a távot, hol összetorlódva, amikor eláll és hol szétnyúlva amikor megjön szél…

Mire gondolhattak a magyar katonák az út alatt? Milyen, amikor egy ló tengeribeteg? Na, jó, ezt lehet, hogy nem akarom elképzelni, bár azt mondják, hogy a hygéniás viszonyok és szagok hagytak némi kívánnivalót maguk után, például a gályarabok nem mostak kezet… Ezen már a tengeribeteg lovak sem ronthattak sokat…

Egy biztos eszébe jutott a magyar utasoknak: Csak soha gályarab ne legyek…  

Tehát jó elődeink ugyan itt hajóztak kelet felé, pontosan 800 évvel, azaz úgy 32 (és nem 20.000*) emberöltővel ezelőtt és ugyan ezeket a partokat látták, ezeket a sziklákat… Furcsa mindezekbe belegondolni…
Szerencsére azzal ébresztettek, hogy kész az ebéd, (tuti jobb volt mint a kereszteseké) és fél 3 körül befutottunk Brindisibe, az itáliai parton.

Kikötöttünk Brindisiben

Az óváros partfalán kötöttünk ki pár órára, hogy sétáljunk egyet. Csak ezért álltunk meg itt, mert másnap 9-re ígérte magát a Raymarine radarszerelője Leuca-ba, és ha egyhuzamba tovább megyünk, éjfélre már oda is értünk volna. Így inkább megnéztük Brindisit, és este 6-kor indultunk tovább.

Parti sétány

Az ókori lépcső

Az éjszakai szolgálatunk alatt kikerültem egy tengeri lőgyakorlati területet, meg két pont szembejövő teherhajót, akik nem voltak hajlandók kitérni. Erősködtem, erősködtem, tartottam magam egy jó darabig, de aztán az utolsó pillanatban csak én rántottam félre a kormányt…

Elhagyjuk Brindisit, a háttérben egy hadihajó

*Lábjegyzet:

Egy nyájas, de főleg szemfüles olvasó figyelmeztetett, hogy a 800 év az nem 20.000 emberöltő lehet, hanem csak 2000. Valóban. Jól elszámoltam magam. A 800-at osztani akartam 25-el, de valamiért megszoroztam. Emlékszem, gyanúsan soknak tűnt nekem is a kijött eredmény, úgyhogy ellenőriztem is, újból megszoroztam, és tessék, megint 20.000 jött ki. Hát ha annyi, akkor annyi, és beírtam. Na, ilyenre is képes a tengerenbetegség, meg a fáradtság.

2017.10.18 Szerda

3. nap, 93 tmf (Log 4537 nm)

Bálnacserkészet

Pontban reggel 6-kor kikötöttünk a csizma sarkában, Santa Maria di Leuca-ban. 9-re vártuk a radarszerelőt, úgyhogy bőven volt időnk egy jó nagy zuhanyzásra, valamint egy finom reggeli rántotta elfogyasztására (nem úgy mint a gályaraboknak).

9 után nem sokkal megérkezett a szervízes, nagy nehezen átállította a nyelvet németről olaszra (úgyhogy ezután mi nem értettünk semmit abból, hogy mit nyomkodott), majd frissítette a radar szoftverét és megállapította, hogy így se megy. Gyurival és Ricsivel közös erővel leszerelték a radart az oszlopáról és nekiláttak szétszedni. Itt magukra hagytuk őket és elmentünk Andival egy világítótoronynéző sétára, mert akárhogy is néztem, az én radarjavítószaktudásomra itt nem volt éppen szükség. Ha nem, hát nem.

Ja, itt kell helyreigazítanom, hogy a mélységmérő nem is rossz! Úgy jártam, mint a helyszínelő rendőr a viccben, amikor bekapcsoltatja az indexet, és azt mondja: jó, most nem jó, jó, nem jó…

Elfelejtettem, hogy a mélységmérő csak úgy kb. 100 méter mélységig tud mérni, mert az annál mélyebbről visszaverődő jelek olyan gyengék, hogy nem érzékeli, és ezt mutatja:---

Az Adria elején, amikor én álltam a kormánynál még 50-70 métert mutatott, aztán a következő alkalommal meg semmit. Persze Brindisben már „megjavult” de ekkorra már szétkürtöltem az éterben a rossz hírt, ami gyorsabban visszajutott kapitányunk fülébe, mint csak na.

Ráadásul a kikötéskor Brindisiben figyelmeztettem Gyurit, hogy a térképpel ellentétben vészesen csökken a vízmélység: 2,5   2,4   1,8   1,4 soroltam (2,4m a merülése a Pintának)

Kapitányunk rückvertsbe rántotta a kézféket és megállította a hajót, aztán mondja a frászt hoztad rám, hisz itt 11 méter a mélység…. (nem is ültünk fel sehova…)

Bakker, én a sebességmérőt néztem… Ez nem az én mélységmérős napom volt… Biztos a tengerenbetegségem okozta…

Persze mesélhetnék egy jó barátunkról, amit most inkább nem teszek, aki órákon keresztül dicsérte a meglepően egyenletesen fújó 23,2 csomós szelet, meg az alig dőlő, szépen futó hajónkat, amíg gyanút nem fogtunk. Mert amikor mi néztünk oda, mindig csak 12-15 csomót mutatott a szélmérő, de ő mindig máskor szólt, így aztán nagy nehezen derítettük ki, hogy végig a tengervíz hőmérsékletét figyelte a jóember. Volt mit hallgatnia a héten, meg néha azóta is...

 Térjünk vissza di Leuca-ba. A radarosunk megállapította, hogy nem lát semmi hibát, de tényleg rossz, úgyhogy megbeszélte a központtal, hogy Sziciliában kapunk egy új forgókát pénteken, ha addigra odaérünk, és elment. A navigációs műszerek felét meg otthagyta, görög nyelvre átállítva… A kínaival se jártunk volna rosszabbul. Minthogy egyikünk sem olvasta eredetiben Homéroszt, így halvány dunsztunk se volt, hogy melyik almenű oldal menűjében lehet a Language szó görög ákombákommokkal, ahol vissza lehetne állítani legalább cirill betűkre… Végül Ricsi találta meg a megoldást – le a kalappal - és ha kérditek, jó pénzért esetleg el is mondom nektek. Annyit azért elárulhatok, hogy nem a görög tudása segített…

εγκατάσταση ραντάρ  - Radar szerelés, ha nem értenétek

Délben az egyetlen, utószezonban még nyitva lévő partmenti tavernában ebédeltünk, ahol a koros pincérünk olyan rekedt, halk hangon beszélt – minden nyelvet vegyítve - mintha két napot végig ordítozott volna az Oktoberfesten… Viszont az ebéd finom volt, és nem drága. 

Leuca a világítótorony felől

Indulás után elmotoroztunk a tenger által a parti sziklákba vájt barlangok előtt, ahová a turistákat szállítják a helyi csónakosok, majd elfordultunk délnyugat felé, hogy átszeljük az Trantói öbölt. A szél továbbra is nagyon gyenge, úgyhogy motoroznunk kell, de itt nagyon csúnya idő is tud hirtelen kerekedni, úgyhogy ha lehet, inkább ezt választanánk.

Holnap talán jön egy kis szél…

„Kopik a csizma talpa”

Tengeri barlangok Leuca mellet, Foto, szöveg: Müller Richárd

 A 17 óra egy gin-tonic-kal a kezünkben ért bennünket. Anikót ezúttal nem kérdeztem az összetevőkről, hanem elhatároztam, hogy rendes tengerészt faragok belőle az út végére. Egyenlőre, csak négyéves gyerekeknek való harmadannyi gint és tonicot kapott, a szokásos vízzel hígítva, és lám, majdnem ízlett is neki. Nem reménytelen eset. Pláne ha elárulnám, hogy utána egy stampó páleszt is bedobott, tisztán orvosi célzattal…

Lassan már Sundowner, a naplemente ital következett volna, amikor Ricsi érdekes úszó farönköket vett észre a távolban, úgy 10 óra 30 percnél.

Úszó farönkök? Nem! Ez megmozdult!

Arra vettük az irányt, és izgatottan vettük észre, hogy ezek rönkök valójában a vízfelszínen pihenő bálnák. Négy-öt bálna is volt a körzetben, akik végül lemerültek, amikor úgy 20 méterre a közelükbe értünk, majd kicsit távolabb felbukkantak, és ismét kifeküdtek a felszínre.

Szerintünk olyan 8 méteresek lehettek és farkuk is volt. Illetve farokuszonyuk, vagy mi. Az egyik ki is ugrott a tengerből, mint egy delfin, de mire odafordultunk a kamerákkal, már le is maradtunk a fotózással. Olyan izgatottak voltunk, mint a gyerekek (akik gin-tonicoztak előtte), mert Gyurin kívül még egyikőnk se látott bálnát élőben, közelről.

Most támadni fog, vagy csak ismerkedni akar?Most ugrik a bálna….A nagy csobbanás

Naplemente a tükörsima Tarantói öbölben

 2017.10.19 Csütörtök

4. nap, 192 tmf (Log 4672 nm, 4729 Portorose-ban)

Áthajózunk a Messinai-szoroson                                                

Éjjel 11-tő hajnali 3-ig, a kutyaőrség idején voltunk Andival a kormánynál. Épp a csizma talpa alatt haladtunk.

Átvágunk a Tarantói öblön, majd befordulunk a Messinai-szorosba

A Windy pár órára 10 csomó körüli totál szembe szelet jósolt, ami menetrendszerűen meg is érkezett és végül 15-16 csomóig erősödött. Két választásunk volt, vagy vitorlázunk hosszabb ideig rossz irányba, vagy átmotorozunk rajta. Ez utóbbi mellett döntöttünk, két óra alatt át is értünk, viszont ezalatt rendesen bukdácsolt a hajó a sűrűn szembejövő hullámokon, Szabiék nem is tudtak aludni a bőszen liftező orrkabinban.

Készül a blog, a bálnás fotók válogatása

Délelőtt szép időben fordultunk be a Messinai-szorosba. Az 3323 méter magas Etnát egyszer mintha látni véltük volna a felhők fölött, de aztán eltűnt, mint ha ott se volna. A hajóforgalom már korábban megnövekedett, de itt még hozzájöttek a kompok is, aminek a többsége nem keresztbe közlekedett, hanem hosszába! Olyan, mint ha Szántódról nem Tihanyba mennének, hanem Badacsonyba. Ezek főleg teherszállító kompok voltak, amik vonatokat és kamionokat szállítottak, amik termináljait nyilván csak távolabb tudták egymástól kiépíteni a csizma orrában és Sziciliában.

Itt a kompok hosszában járnak

A Messzinai-szorosban az ár-apály változás miatt akár 4 csomós (szembe)áramlás is kialakul a leszűkülő csatornában. Mi pont jókor értünk oda, mert a 7 csomós sebességünkön az áramlat dobott még három és felet, vagyis 10,5-tel robogtunk át. Ha szembe kaptuk volna az áramlást, akkor max csak annyi történt volna, hogy 10,5 helyett 3,5-tel vánszorgunk át, két-háromszor annyi idő alatt.

3,5 csomós áramlás segíti az átjutásunkat

Nem véletlen, hogy már az ókorban is voltak kikötők a csatorna ki- és bejáratainál, hisz a vitorláshajóknak valahol meg kellett várni, hogy a kedvező irányba forduljon az áramlás illetve a szél.

Ebéd a Messinai szoros közepén - Currys barackos csirkemell párolt rizzsel

Egyébként elgondolkoztam az ókori navigátorokon is. Normális térkép (papír), iránytű és óra nélkül hajóztak rendszeresen a Földközi tenger egyik végéből a másikba. Ez csak úgy lehetséges, hogy az első felfedezők, akik fokról fokra tágították a hatósugarukat, folyamatosan átadták a tapasztalataikat a velük hajózó ifjaknak, és a például a tizedik Athén-Korfu út után már ők is tudták melyik fok, hegy, sziget hogy néz ki, melyik után kell jobbra vagy balra kanyarodni, netán átvágni 2-3 napon keresztül. Gyakran csak nappal hajóztak, és éjszakára lehorgonyoztak, de ahogy biztosabbá váltak a földrajzi és meteorológiai ismereteik a tapasztalataik alapján, a tengereken való átvágást is bevállalhatták, hisz valahol csak kilyukadnak a szemközti oldalon, felismernek tereptárgyakat, és onnan tudják, hogy jobbra vagy balra kell tovább hajózni. (Egyedül Odüsszeusz bolyongott évtizedekig ezen a „tenyérnyi” területen. Vagy csapnivaló volt a memóriája vagy a navigátora, vagy Homérosz is szerette eltúlozni a dolgokat, mint néha én…)

Ahogy mi csodáljuk ezt a térkép nélküli tudást, szerintem ők is ugyan így elámulnának rajtunk, homo facebookiszokon, hogy hogy a kentaúrba találunk el azzal a pálcikatérképpel (BKV hálózatitérkép) a kőbányából a hűvös völgybe…

Nem akarom lekicsinyelni az ókori hajósok navigációs ismereteit, sőt minden elismerésem az övéké, de nem ördöngösség. Például én is el tudok most már autózni Debrecenből Stuttgartba, anélkül, hogy navit használnék, vagy a táblákat figyelném. Autópályán könnyű mondhatnátok, de Drezdába is odataláltam volna harminc évvel ezelőtt, még éjszaka is (és ott nem sok autópálya volt akkoriban), olyan gyakran megtettük azt az utat autóval.

Naplemente Szicília partja mentén

De, vissza a tengerekre. Az Adriáról a csizma sarkánál, Leuca-nál befordultunk a Jón tengerre, majd ahogy átjutottunk a Messinai szoroson, és kiértünk a Tirén tengerre, balra fordultunk és haladtunk tovább Szicilia partjai mentén. A távolban a Stromboli vulkán füstölt békésen, mi pedig este fél 10-kor megérkeztünk a Portorose nevű kikötőbe, hogy négy nap menet után kikötött, imbolygásmentes hajón aludjunk egy jót.

2017.10.20 – Péntek

5. nap, Log 4729 Portorose-ban állunk

Taormina, fakultatív program

A Raymarine cég mára ígérte, hogy kicseréli a radart, ezért szabadnapot kaptunk a kapitányunktól, hogy kiránduljunk egyet. Minthogy úticélként Taorminát választottuk – ahol Gyuri már járt – így viszonylag könnyűszívvel mondott le arról, hogy elkísérjen minket. Béreltünk egy Fiestát, ami nem volt túl nagy ötünknek, cserébe viszont nem csipogott tolatáskor, hogy jelezze a mögöttünk álló robogósnak, hogy útban van. Mondjuk ideje se lett volna, hogy eltolja a biciklit, úgyhogy ő nyerte a betétlapot a végén, mégsem volt felhőtlen az öröme. De, ez már a visszafeleúton történt…

A háttérben az Etna éppen nem látható.

A vörösingesek pedig mi vagyunk és nem Ács Feriék a Pál utcából.

 Taormina. Gyönyörű, hangulatos kisváros, jó választás volt, hogy ma ide jöttünk, feltétlen gyertek el Ti is, ha erre jártok. Képeket leírásokat az interneten találhattok, de ha a Balaja szemüvegen keresztül is szeretnétek megismerni, akkor elmondhatom, hogy megnéztük két fő nevezetességét.

Taormina - a város a domboldalon és a fellegvár a hegytetőn

Az első, a fellegvár bejára-tánál van, egy több évtizedes olasz beléptető rendszer (lásd fotó), ami még ma is tökéletesen működik, személyzet nélkül. Gyerekek-nek, illetve normál test-felépítésű felnőtteknek ingyenes a belépés, az elhízott személyeket viszont kiszűri a rendszer, ők még pénzért sem nyernek bebo-csájtást. Igaz, ez kőkemény diszkrimináció, de azért fizetik a jogvédőinket, hogy tegyenek az ilyen és hasonló jogsértések ellen.

Olasz beléptetőrendszer a fellegvárba

A másik a dülöngélés mentes utcák (lásd fotó), ahol a részegek is garantáltan nyílegyenesen tudnak járni, mind két-, mind négylábon, igaz kicsit dörzsöltek lesznek, amíg haza érnek.

Taormina legkeskenyebb utcája

Van egy nagyon öreg, lepukkant színháza még, amit a görögök építettek annak idején. Zéró színpadtechnika, viszont az eredeti hangosítás és szellőzés még ma is tökéletesen működik. Brilliáns hosszútávú befektetés volt ez úgy 2000 évvel ezelőtt, hisz még ma is tódulnak a madarak (mint mi), akik 10 eurót fizetnek a belépésért, holott még előadás sincs. Egy Csontváry nevű magyar szaki készített úgy 150 éve egy színes állapotfelmérő képet. Mellétettem egy fotót mai helyzetről, hogy lássátok, másfél évszázada nem történt semmi, egy tetőt nem bírtak összeütni ezek az olaszok a sok EU-s pénzből. És még van pofájuk egy kisvideón bemutatni, hogy milyen tip-top színház volt ez anno az ókorban, a görög menedzsment alatt. 

Semmi sem változott 150 év alatt

Tudtak élni ezek a déli népek, jegyezte meg Andi, amikor a korabeli kis főtér teraszán gyönyörködtünk a kilátásban és a színes forgatagban. Hát persze – válaszoltam – nem kellett fűteniük, téliruházatot készíteni, ehelyett lehetett művészkedni, strandolni, színházba járni. Hallottál te már viking színházról? Pláne szabadtériről, tromfolt rá…

Ezek a déliek tudnak élni…

 Az Etnára felmenni már nem maradt időnk - pedig hoztam hosszúnadrágot, pulcsit és esőkabátot is - de végül nem is bántuk, mert Taormina teljesen elvarázsolt minket, a vulkán meg egész nap felhőbe burkolódzott.

Amíg mi kirándultunk, Gyuri kifizette az egy napi tartózkodásunk kikötöti díját, 100€-t (ez még a horvát árakat is veri, ne ide gyertek lehetőleg) és olyan gyönyörűen kitakarította, felporszívózta és lemosta a hajónkat, hogy öröm volt nézni. Egy nagy Danke sör Neki!

Fél 7-re visszaértünk a kikötőbe, ahol horror áron megtankoltunk a Pintát (1,68€, 515Ft/liter volt a dízel ára) és elindultunk az éjszakába, Szicília északi oldalán Palermo irányába.

2017.10.21 – Szombat

6. nap, 191 tmf (Log 4890)

Tirén tengeren, merre, hogyan tovább?

Tegnap este 7-körül indultunk Portoroséból nyugat fele.

Hajnali 4-8-ig voltunk ügyeletben. Reggel 8-kor hajóztunk el a Palermó feletti Cabo Gallo fok mellett.

Palermo-t ezúttal kihagyjuk. Öt éve vártam már itt két napot egy hajóra, nekem nem az a hely, ahová feltétlen vissza akarok térni. Gyurinak sem. A legügyesebben egy útikönyv fogalmazta meg: Palermo olyan, mint a csiszolatlan gyémánt… Na, ezt megjegyzem. Ha tehát, egyszer megkérdezik a véleményetek egy koszos, többnyire omladozó, szemetes és káosz forgalmú városról, akkor ezt kell mondani. Ez esetleg bumburnyák emberekre is alkalmazható.

Szóval 2012-ben, a Reklámszövetség akkori elnökével együtt, ketten vártunk egy vadi új Lagoon 450-es katamaránra, hogy megtegyük vele életünk első hosszabb tengeri útját Palermo-tól az Adriáig.  Mivel egy hajó nem vár, de késik - akár 2-3 hetet is - így már harmadjára foglaltattuk át a Wizzair-nél a repülőjegyünk Catania-ba. A végén már azt mondtuk, inkább ott alszunk pár éjszakát és megnézzük Palermo-t maffiástól és cosa nostrástól, de nem várunk otthon tovább. Ő intézte a hotelszobát, kifejezetten két külön ágyasat foglalt. Természetesen franciaágyasat kaptunk. Reklamált, intézkedett, de mivel az olaszok egyik szobában sem voltak hajlandók szétfűrészelni a duplaágyat, így kénytelen kelletlen elfogadta, hogy velem bújjon egy ágyba. Mivel tudtam, hogy a hajón még keskenyebbek lesznek a franciaágyak a  kabinban, nem tulajdonítottam annak nagy jelentőséget, hogy 7 vagy 8 éjszakát leszünk majd hálótársak. Tehát ezt még lenyelte, de a cérna akkor szakadt el, amikor megmutattam neki, hogy egy nagy közös lepedő és takaró vár minket… Úgy elszaladt a portára, hogy addig vissza se tért, amíg nem kapott egy plusz lepedőt és plédet.

Megjegyzem, ha ő nem rohan el, valószínűleg én is lebaktattam volna a recepcióra, normális fickó volt, de azért ennyire nem melegedtünk még össze… Na ennyit Palermo-ról.

Napfelkelte Palermo előtt a Cabo Gallo foknál

 Szicíliát lassan elhagytuk, a térerejével együtt. Gyorsan feltöltöttem még az elkészült naplórészeket a képekkel együtt, telefonáltunk még, aztán elnyelt minket a távolság köde. 

Angol tanulás, olasz nyelvkörnyezetben Sziciliában a Capo San Vito foknál

Szardínia felé tartottunk, de erős szél volt várható vasárnap délutántól, ezért lassan el kellett döntenünk, hogy megreszkírozzuk-e, azt hogy a front előtt elérjük Szardíniát (és aztán ott rekedünk legalább két napig, amíg elül a vihar és utána meg semmi szél nem lesz) vagy inkább az afrikai partok fele tartunk, Tunézia és Algéria felé, remélve hogy meg tudunk lépni a vihar elől, és az afrikai partok előtt elosonunk a vihar szélének szelével...

Végül úgy döntöttünk, hogy Afrika és Szardínia között egyenesen tartunk nyugatra, a spanyolországi Cartagena fele, aztán majd meglátjuk. Vagyis, nem döntöttünk el még semmit.

Szardínia helyett végül Afrika felé hajózunk, hogy meglépjünk a vihar elől

Délelőtt kedvező szél kerekedett ahhoz, hogy felhúzhassuk a kék és narancs színű bőszeles vitorlánkat, a genakkert. A napvédő biminit is kifeszítettük, előkerültek a nyári hacukák, a hideg sör, és egyre inkább déltengeri hangulat kezdett eluralkodni a kellemes 28 fokban.

Fenn a genakker

 Az ebéd lecsó volt, hogy felhasználjuk lassan fáradó paradicsomokat és paprikákat. Ez az első olyan tengeren töltött nap, hogy nem látunk semmilyen partot, csak a tenger vesz körül minket.

16.00 : Meteorológiai tanfolyam. Előadó: Müller Richárd. Hely: a tatfedélzet.

17.00 : A Gin-Tonic készítés fortélyai: Előadja a konyhából poharakban: Balaja

Már megint itt kell szenvedni…

Később a szél elgyengült, a genakker visszakerült a helyére, az orrkabin ágya alatti tárolóba, mi pedig az éjszakai beosztásnak megfelelően nyugovóra vagy a kormányállásba tértünk.

2017.10.22 – Vasárnap

7. nap, 70 tmf (Log 4960)

A vihart szeretnénk elkerülni

Délelőtt a nyugati széllel szemben, Szardínia felé kreuzolgattunk. Miközben lent meteorológiai és útvonaltervezési haditanácsot tartottunk, a szél fél perc alatt megfordult – úgy ahogy előre jelezték - és északnyugatról kezdett el fütyülni.

Ma is felkelt a nap

 A bukdácsoló hajón senkinek nem volt kedve főzni, ezért a vasárnapi családi ebéd érdeklődés hiányában elmaradt, még majdnem a 17 órai gin-tonic is.  Gyuri erőteljes fellépésére volt szükség, hogy: De, az kell! Sötétedés előtt – akinek bírta a gyomra – bekapott még egy kis kenyeret és kolbászt, így a szél folyamatos erősödése mellett, nem csak lélekben készültünk fel egy viharos éjszakára. Meg tudunk előle lépni? Vagy utolér minket a kitudjamilyenerőslesz vihar?

Egy kis kenyér meg kóbász.  Reggel óta először harapunk valamit. Természetesen a 17 órai gin-tonic nem maradt el.

Egyre gyakrabban beköszön a tenger a fedélzetre

23.00-tól mi vagyunk Andival a soros ügyeletesek. Végül csak én megyek ki egyedül a kormányállásba, semmi értelme, hogy ketten dideregjünk, kapaszkodjunk kint a valamennyire szélvédett sarokban. Andi szundikálva vigyáz rám a szalon foteljából, lábánál a padlón, a tengeri betegség által ledöntött legbetegebb útitársunk próbál pihenni, egy vödör társaságában, Gyuri pedig a készenlétben állva fekszik és alszik asztal melletti ülésen…

A szél 22-29 csomós, kezd süvíteni. Ez még nem vihar, de nagyon olyan szaga van. 2 méteres hullámok dobálják vízzel sűrűn a hajót, a közlekedő edények meg a konyhaszekrények ajtajain dörömbölnek, szeretnének kiszabadulni. A vitorlák jól be vannak reffelve - magyarul kurtítva - úgyhogy nincs más dolgom, mint hogy rendesen kikössem magam, hogy véletlen se eshessek bele a tengerbe, és figyeljem a műszereket, a szelet, meg azt, hogy nem jön-e egy másik hajó az utunkba.

Andi beírja a hajónaplót. Az osztálynapló helyett…

Néha kidugod a fejed, hogy körbe nézz, aztán gyorsan visszarántod, nehogy kapj rá egy jó fröccsöt. Ez is 3/2-es, három rész Földközi, két rész Tirén tengervízből.

Hajnali 1 óra. Az előbb kaptam egy félkádnyi vizet a nyakamba. Még szerencse, hogy fent volt a kapucnim. Épp a navi fölé hajoltam, amikor megérkezett az áldás. Az a furcsa, hogy nem tudod, nem hallod, mikor fog egy hullám átcsapni. Nem akkor, amikor belecsap a hajó orra a hullámokba, sem akkor, amikor felsüvít a szél vagy oldalra dől a hajó, hanem akkor, amikor nem várod. Megfigyeltem.

A Pinta nagyon jól bírja. Az automata kormány a szél irányához igazítva kormányozza a hajónkat, nagyon megbízhatóan. Ez a hajó más, mint az eddigiek, amikkel hajóztam. Azokban este, erősebb szélben bentről sokkal rosszabbnak hangzik a helyzet, mint amilyen valójában. Recsegnek, ropognak, kintről vonyít a szél, verdesnek a kötelek, úgy hangzik, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna a teteje, kitörhetne az árbóc, aztán amikor kidugod a fejed, rád mosolyognak lazán, „mivannemtudszaludni?” stílusban, ahelyett hogy befostak volna. És tényleg, kint normális az idő, kezelhető a hajó, semmi gond… Itt a Pintán meg bent úgy érzed, enyhült a szél, csendesebben mozog a hajó, aztán meg amikor kidugod a fejed a kabinból, majd letépi a süvítő szél, elképedsz a feléd robogó hullámokon. Ezek a svéd hajóépítők tudnak valamit…

Viszont a kis kézi hőmérséklet és páratartalommérőm nem állta ki röhögés nélkül a félkádnyi zuhanyt, és hol 80, hol 48, hol 50 fokos hőmérsékletet mutat. Ilyen jó idő azért nincs…

3 órakkor átadtam az őrséget, aztán pizsamába és ágyba bújtam. Az idő már nem romlott tovább, csak a hullámok lettek nagyobbak.

2017.10.23 – Hétfő

8. nap, 155 tmf (Log 5115)

Afrika a láthatáron  

Egész délelőtt még 22-27 csomós oldalszelünk volt.

A hullámok szépen felépültek, 5-6 méter magasságúakra, úgyhogy hol láttuk a mellettünk elhaladó konténerszállító- és tankhajókat, hol teljesen eltűntek a tornyosuló hullámok mögött. A nehezén – úgy tűnik – túl vagyunk, mégis majdnem mindenkit kerülget a tengeri betegség.

Ezek már 5-6 méteres hullámok

A szemmagasságunk kb. 2 méterre van a hajó vízvonala fölött

Minthogy barátunk még mindig a szalon padlóján érezte magát a legkevésbé rosszul, és már több mint 24 órája nem maradt meg benne semmi, ezért kinéztünk egy algériai kikötőt, és arra felé tartottunk, hogy ott tudjunk majd kikötni, egy kicsit pihenni, regenerálódni.

Ez a legbiztosabb hely - Innen nem lehet leesni

A tegnapi diétás napunk után Anikó főzött egy zöldséglevest, amihez mi ketten Gyurival bevállaltunk még egy-egy rakottkáposzta készételkonzervet.

15.00 óra fele Andi felkiáltott::"Föld a láthatáron!"

Magas hegyek kontúrjai rajzolódtak ki a messzi párában. Valamiért síknak képzeltem az egész Észak-Afrikai partot Egyiptomtól az Atlasz hegységig. Nemsoká az algériai parti őrség hívta a Pintá-t rádión, hogy hányan és kik vagyunk, honnan és hová tartunk. Miután mélyen hallgattunk arról, hogy semmilyen NGO vagy segélyszervezet nem támogat minket, további jó utat kívántak, és elköszöntek.

Végül műholdas telefonon sikerült Gyurinak otthonról információkat szereznie, és kiderült, hogy a kinézett kikötő sem beléptetésre, sem hajónk fogadására nem alkalmas.

Ismét nyugat felé fordítottuk a Pinta orrát, úgyhogy irány Algír, vagy tovább hajózva Spanyolország, mondjuk Cartagena. A szelünk tovább csendesedett 12-13 csomósra, így már jobban elviselhető a negyedszeles menet.

A teherhajók orrárbócának a tetejéig felcsap a hullámpermet,

viszont a delfinek jól szórakoznak rajtunk…

2017.10.24 - Kedd

9. nap, 154 tmf (Log 5269)

Halászháló vágás az algériai partok előtt az éjszakában

Tegnap este óta Algéria partjai mellet haladtunk látótávolságra, úgy 30 mérföldre. Nekem a délelőtt teljes egészében kiesett, mert a hajnali őrség után reggel 7-kor lefeküdtem, és egészen fél kettőig húztam a vizilóbőrt. Ebédre Andi paprikáskrumplit főzött, a tengeri betegséget már mindenki elfelejtette, úgyhogy jóízűen degeszre ettük magunkat. (én már ébren).

Lassan elvonulnak a szürke felhők

Továbbra is jelentős volt a hajóforgalom, mert itt járnak a kereskedelmi hajók Gibraltár és a Földközi keleti meden-céje között. Nagyon rendesek, minimális út-vonalváltoztatással mindig kitérnek az utunkból. Láttunk egy vízben úszó barna parabola antennát, ami miután kidugta a fejét, és egy igazi teknősnek bizonyult.

Két verébnyi kismadár körözött sokáig a hajónk körül, közben Ricsi szerint fehér lepkéket kaptak el (kettőt is, de honnan kerül ide a tenger közepére egy lepke?), többször megpihentek a hajón, hol a fedélzeten, hol az ölemben, hol meg Anikó fején:)).

Gombóc Artúr, és Afrika

 Délután megálltunk egy kicsit a hajóval, kidobtunk két bóját kötélen és fürödtünk egy jót a Földközi tenger közepén, a kellemes 25,4 fokos vízben.  Mienk a hosszú esti műszak lett, 15.00 órától 23.00-ig. Anikó közben nagyon finom palacsintát sütött vacsorára, aminek csak egy nagy baja volt, hogy csak 2 db jutott fejenként.

Pancsolás a Földközi közepén.

Itt már kicsit visszafogottabb vagyok a jobb horgos után, de erről majd később mesélek

Konténerszállító Afrika partjai előtt a naplemente fényében

Nagyon szép naplementénk volt. Nekem az volt benne a szokatlan, hogy olyan vakítóan tűzött a szemünkbe, hogy még akkor sem lehetett a napba nézni, amikor már félig lent volt. Miután viszont teljesen lement, olyan színpompás lett az ég alja, amilyet csak a giccses fotókon látni az interneten. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, egyedül az 50 mérföldre lévő Algír fényei szennyezték az égboltot. https://youtu.be/y24Mb5QHIK8

Tényleg ilyen volt...

Sajnos csak minimális szelünk van (elég telhetetlenek vagyunk, ha sok szél van az se jó, ha meg kevés az se), így a motorral is rá kell segítenünk, hogy tartani tudjuk a tempót. A többiek lefeküdtek, a tenger csendes. A rádión, a 16-os vészcsatornán érthetetlenül el kezdenek karattyolni valakik egymással. Első hallásra mintha a BL meccset nézve szurkolnának, de ahhoz még korán van, és nem spanyolul, hanem arabul habratyolnak. Halkabbra tekerem a hangerőt, mert már unom a legalább egy órája tartó pofázást, ami akár egy piaci alkudozás is lehetne a hanglejtésből következtetve.

A 16-os csatorna arra szolgál, hogy segélykérést lehessen leadni, illetve ha valami más dolgot akarsz megbeszélni egy másik hajóval, akkor ezen veszed fel vele a kapcsolatot, és utána átváltotok egy egyeztetett csatornára, hogy ne foglaljátok tovább a 16-os csatornát a segélyhívások elöl. Egyébként főleg éjjel, a tréfáskedvű, feltehetőleg már nem szomjas tengerészek különböző dolgokkal „szórakoztatják” a többi hajóst, ezzel blokkolva a segélyhívások ledásának lehetőségét. Azt Atlanti közepén a Zöldfoki szigeteki halászok a Quantamérát játszották be hajnalban, Olaszországnál egy szexelő pár adott rádiós élőközvetítést a csúcsponthoz közeledve, majd valaki egy Chopin zongoradarabot gyakorolt egy negyed órán keresztül. Zajlik az élet… Itt meg algériai halászok szennyezik az étert órákon keresztül.

Az afrikai partok előtt haladunk, végig látótávolságra

Ahogy haladtunk, a kereskedelmi hajókat figyelve, egyszer csak egy gyenge villódzó fénysorra lettem figyelmes a tenger felszínén, ami utunkra merőlegesen húzódott keresztbe előttünk. Illetve balra, a 20 mérföldre lévő algír partok fele volt egy kis szünet, míg jobbra, a tenger felé úgy kétszáz méterenként pislákoltak, villództak kis fények, ameddig a szem ellátott a sötétségben. Mi lehet ez? Halászháló? De hát olyan hosszú, és egyetlen halászhajót sem látni a környéken, sem annak fényét, vagy AIS vagy radar jelét. Ráadásul két óceánjáró kereskedelmi hajó is halad tőlünk nem messze, velünk egy irányban, párhuzamosan a part felöli oldalon.

Tovább tanakodni magunkban nem volt több idő, ha a teherhajók is itt közlekednek, nem lehet nagy gond, megcéloztam az utolsónak tűnő fényt, és a szabadnak tűnő oldala mellet, úgy 50 méterre elmotoroztam. Nem történt semmi különös - eltekintve egy kis halk „peng” hangtól a hajó fara felől - és haladtunk tovább, amikor távolabbról felgyulladt egy reflektor, ránk szegeződött, és nagy sebességgel egyenesen felénk tartott. Felkapcsoltam a vitorlát megvilágító fedélzeti fényt, hogy jobban lássanak, nekünk ne jöjjenek, Andit meg leküldtem Gyuriért, hogy vendégek állnak a házhoz. Közben a hajó, amiből a fényszóró vakítása miatt semmit sem láttunk, úgy 30 méterre megközelített minket, mögénk került és hátulról kezdett utolérni minket, közeledni felénk. A motorzajban dühös ordibálást lehetett hallani, ezek mégse barátkozni akarnak… Közben Gyurival megbeszéltük, hogy ő a hátsó kabinjában még jobban hallotta a „peng” hangot a hajócsavar felől, vagyis nagy valószínűséggel jól vizsgázott – életében először - a hajócsavarunk kötélvágó szerkezete, és elnyisszanthattuk a hálójukat...

Akkor ezért ordibáltak ezek! A rádiót ismét felhangosítottuk, hogy akar-e valaki mondani valamit valami nemzetközi nyelven, mondjuk magyarul, de csak a habratyolás ment tovább oda-vissza, talán kicsit dühösebben… Jobban odafigyelve, néhány ismerős szót is kivettünk, mint Atacion, vagy Please Captain, vagy Merci esetleg Allah… Lehet hogy franciául beszéltek valami elképesztő arab akcentussal, mint ahogy a svájciak tekerik rendesen a német nyelvet. Arra tippeltem utólag, hogy lehet, hogy a teherhajók kapitányait kérlelték, hogy változtassanak utat, kerüljék ki a hálót, de a hajók AIS-jelét figyelve, nem sok sikerrel jártak.

Láttunk viszont egy gyönyörű holdlementét este 11 előtt. A narancssárga színű hatalmas negyedhold sarlója amikor félig elmerült a tengerben, úgy nézett ki mintha egy süllyedő, égő ókori gálya orra merülne el lassan a holdfény által rézvörösre festett a habokban. Ilyet a Hortobágyon azért nem látni…

Több hálót ma este már nem vágtunk el, az ügyeletünk 11-kor lejárt, nem történt semmi bajunk, így nyugodtan bebújhatunk az emeleteságyunkba, a takaró alá.

2017.10.25 – Szerda

10. nap, 138 tmf (Log 5407)

Átléptünk a nyugati féltekére

Mire a nap felkelt, a szelünk is erőre kapott egy kicsit, úgy 11 csomósra, ami már elég ahhoz, hogy „pillangózva” 6 mérföldes sebességgel vitorlázzunk hátszélben. Kicsit később vitorlázatot váltottunk, és a színes genakkert felhúzva, háromnegyedszélben pont a célunk, a spanyolországi Almería felé tartottunk.

Amindenit, mekkora ott az a hajó…

Az a konténerszállító…     399 méter hosszú, 50 méter széles, a merülése pedig 14 méter

(mint egy 4 szintes mélygarázs)

Nagyon kellemes a menet, öt és félcsomóval haladunk, szikrázó napsütésben. A pezsgők felét behűtöttük, mert pár órán belül átlépjük a greenwich-i 0. hosszúsági fokot, ami nagyjából az utunk felét is jelenti majd. Ricsivel ebédre pásztortarhonyát főztünk Jótengerész módra - ami állítólag még a tavaszinál is jobban sikerült (elegendő mennyiségben) – tovább már nem mertem vele várni, mert a hozzávaló kolbász vészes mennyiségben fogyott, és a végén ott álltam volna egy rakás tarhonyával, pásztor nélkül…Ez a pásztortarhonya jobb lett, mint amit tavasszal főztem az Atlantin

(most pontosan betartottam a szerelési útmutató sorrendjét....)

14.33 perckor átléptünk a földünk nyugati féltekéjére, bár még itt hajózunk a Földközi tengeren. Pezsgőt bontottunk, és kóczintottunk a neves eseményre…

Juhéjj, átléptünk a nyugati féltekére…

Délután kabint cseréltünk Szabival. Mivel Andi és Anikó is részt vett a költözésben, így biztos nem kerülünk be a Párcserélők sorozatba. Még indulás előtt úgy egyeztünk meg, hogy félúton majd kabint cserélünk, hogy mindannyian mélyebben megismerhessük az emeleteságyas Trockíj kabint. A kabin névadója, a felsőágy legelső belakója, Zoli volt - aki csak ő tudja miért – Trockíj elvtársnak állított újabb, örök emléket. Talán a lakosztály egyedi különlegességeit akarta a keresztelővel érzékeltetni, mint például: lehetetlen benne elesni, vagy ha mindkét ember egyszerre feláll, egyik se tud kimenni az ajtón, vagy az a velencei tükör a falon, esetleg az energiatakarékos automata világításkezelő rendszer (bemész az ajtón, felkapcsolod a lámpát, megfordulsz, hátratántorulsz a falnak és a fenekeddel azonnal le is oltod a világítást. Ezt megcsinálod még vagy kétszer, mire taktikát váltasz…) és hát az a kb. 50 cm széles emeleteságy, ami felejthetetlen kapaszkodós élményekkel tudja gazdagítani az utasait (a lee-zsákok ellenére is), ha dől a hajó. Márpedig az egytestű vitorlások megdőlve haladnak, ha fúj a szél.

Utunk első felében minket részesített a szerencse, a Trockíj kabin élvezetében, de nem volt mese, most mennünk kellett. Szóval könnyes szemmel összecsomagoltunk, és átköltöztünk a szomszéd duplaágyas kabinba, a hajó orrába.

17.05-kor majdnem megállt a hajón az élet. Lent a kabinban pakolásztam, amikor jött a kétségbeesett hír, hogy majdnem lázadás tört ki a fedélzeten, mert késik a Gin-tonic fejadag. Gyorsan orvosoltam a helyzetet, bár elgondolkoztam rajta, hogy mi lesz ezekkel az óceánon majd nélkülem…

Tíz napja vagyunk úton, és utunk során most fürödtünk másodjára, bár volt, aki ezt is kihagyta. Belátom kisebb ennek a hírértéke, ha azt is hozzáteszem, hogy mindez a Földközi-tengerben történt.

19.01 perckor ezúttal én kiáltottam fel: Föld! Föld! Spanyolország partjait én vettem észre először.

Ma este a kutyaőrség a mienk. És mivel a Hold minden nap kb. 50 perccel később nyugszik, így 23.20 fele, Ricsivel együtt ismét megcsodálhatjuk a tegnapesti gálya-süllyedős holdlementét. Csillagos, tiszta az égbolt, észak fele Cartagena fényei világosítják meg az ég alját, dél fele pedig a tenger túloldalán, az afrikai parton, a 80 mérföldnyire lévő Orán fényei.

Holnap reggel 7 órára tervezzük az érkezést Almeriába, holnap után, pedig indulunk tovább Gibraltárba.

017.10.26 – Csütörtök

11. nap, 114 tmf (Log 5521 )

Partra szálltunk mi is Ibériában, a mórokat követve  

Majdnem úgy, ahogy terveztük, pitymallat után egy bő órával értünk Almería kikötőjébe.

Behajózunk Almería kikötőjébe

Elhaladtunk egy rozsdás acélmonstrum mellett (amiről régen teher-vagonokból eresztették le csúszdán a hajók gyomrába az ömlesztett árukat) és befordultunk a jacht-kikötőbe, ahol annak sarkába irányítottak minket.

A Pinta kikötve

Kikötés után elmentünk egy jó kis parti zuhanyzásra, ahol a zárt terekben a padló (így öt napi hajózás után) mókásan imbolygott, mint egy elvarázsolt kastélyban.

Borotválkozáskor meglepve éreztem, hogy még mindig fáj a tegnapi jobb horgos nyoma, amivel még nem is büszkélkedtem el senkinek. Strandoláskor – tudjátok - a gyerekek szeretik meglovagolni a, felfújhatós delfineket vagy cápákat, és megpróbálnak minél tovább egyensúlyozni rajta. Tegnap a fürdéskor véletlenül a lábaim közé keveredett a hajó után kikötött legnagyobb puffer. Nagy és kitartó kapálózás után már majdnem legyűrtem és felülkerekedtem a gazon, amikor az kiszökött a vasmarkú combjaim szorításából, és mint egy rakéta kilőtt a vízfelszín irányába. A legnagyobb probléma az az, hogy a puffergyártók és tervezők nem gondolnak az ilyen veszélyes helyzetekre, és kőkemény szilárdságú műanyagból öntik ki a fenderek végét, ami vasököl keménységgel csapja állon, a mit sem sejtő arra járókat… A pufferünk a övön alulról jövő, váratlan jobb horgosával majdnem kiütéssel győzött ellenem, amiből a többiek csak annyit láthattak volna, hogy széttárt karokkal hátra repülök a Coriolis erőtől, mint egy a kürjét éppen befejező rodeós, majd állkapcámat tapogatva, csillagokat látva, a kötél után kapkodok… Természetesen bátor indián módjára meg se nyikkantam (nem is tudtam volna a víz alatt) és csak hápogtam, ahogy ismét a felszínre jutottam.  Szóval, kemény sport ez a vitorlázás, a fele sem tréfa…

A fogaim szerencsésen túlélték a bődületes megrázkódtatást, bár még óvatosan kell a tapaszokat harapdálnom. Mert, hogy az volt az ebéd.

Kerestünk a parton egy amerikai mintájú mosodát, mert van ugyan mosógép a hajón, de vagy még nincs beüzemelve, vagy olyan az a szekrény, mint a mesében, ahol a vár ura meghagyja a legkisebbik szabó legénynek, hogy mindenhová be lehet nézni, menni, csak oda nem tanácsos, mert nem is tudom mi történik akkor. Nem is mondott ilyet senki, viszont szerencsére a mosoda nem volt messze (10kg ruha mosása 4€ + 2€ a szárítás, mosószer inclusive), és várakozás közben jól betapaszoltuk magunkat. A hajóra visszatérőben bevásároltunk, majd eliramodtunk egy mór-vár-nézőbe. Olyan igazi óvárosrészt nem láttunk, még az erődítményszerű katedrális közelében sem, aminek egyetlen kapuját éppen renoválták, a többit meg nem találtuk meg, hiába jártuk körbe, mint a zsidók Jerikó falait.

Fent a várban kiderült, hogy a mórok is tudták, hogyan kell élni. Naná, ők is déliek. A harmadik fal és várkapu után hangulatos, zöld oázis tárult a szemünk elé, szökőkutacskákkal és csobogókkal. Lent a városból, a falak alól, ebből semmit se látni.

Bevesszük a mórok erődjét

Zöld oázis a kopár hegyen, hangulatos csobogókkal, szökőkutakkal

A panoráma ezúttal felejthető, kopár hegyek a szárazföld felől, jellegtelen lapostetős háztenger a kikötőig, onnan meg víztenger amíg a szem ellát, meg kompterminál és raktárak. 

Gyaloggaloppban visszaügettünk a hajóhoz, mert ha három óra fele kihajózunk, akkor nem kell fizetni.

Na, nem azért mert zárva a büró - gondolhatnák egyesek – hanem mert úriasszony módjára ezt  ajánlotta a recepciós kisasszony.

Amíg úton voltunk, Gyuri szépen lemosta a hajót az összegyűjtött sótól, és kicserélte a motor olajszűrőjét. Az új tömítés teljesen másképpen nézett ki, mint a régi és csöpögött is. Jónéhány telefon- és fotóváltás Palával a hajó felkészítőjével, és a tanácsa alapján megzsíroztuk a tömítőgyűrűt egy kicsit, és működött… Nem csepegett tovább…

Olajszűrő csöpögésmentesítés 

A tegnapi elképzeléssel szemben, nem alszunk itt Alméríában, hanem 15.45-kor tovább indultunk Gibraltárba, hogy már holnap este előtt oda érhessünk, és így kicsit több időnk maradjon arra, hogy megnézhessük a gibraltári majmokat. Na, itt véletlen se az angolokra gondoltam.

2017.10.27 – Péntek

12. nap, 151 tmf (Log 5672 )

Úton Herkules oszlopai felé az Alborán tengeren

Ismét kezdődik a delfinshow. Héttérben már halványan látszik „a” Szikla

A hajnali őrségünkben delfinek csatlakoztak hozzánk a sötétségben. Legalább 8 delfin cikázott, mókázott a hajónk orra előtt, a navigációs lámpáink piros és zöld fényében. Nem tudtuk pontosan megszámolni őket, mert még sose hallhattak arról, hogyan kell egy rendes tornasorba beállni. Volt úgy, hogy egyszerre hatan, egyvonalban startoltak el a hajó alól, és lőttek ki nagy sebességgel előrefele. Csodálatosan fluoreszkált a körvonaluk a vízben, ahogy elsuhantak mellettünk, a hajó orra alatt. A biztonsági hevederrel rögzítve álltunk Andival a hajóorrban vagy fél órán keresztül, csodálva az éjjeli természeti show-t. A feleségem visszament még egy fél órára nézelődni, ilyenkor persze nem fázik… Szerintem a színes navigációs fények, szerinte a másfél csomós ellenáramlás által lassított hajó vonzotta a delfineket a közelünkbe. Vagy mindkettő együtt. Vagy egyik sem és csak jókor voltunk jó helyen…

Délelőtt 10 óra fele Szabi észrevett két fekete szarvacskát kiállni a vízből. Hogy kizárjuk, hogy nem az ördög szarváról van szó, kitérünk arra.

Ez maga az ördög? Vagy a felmerülő Batman? Nem csoda, hogy babonásak voltak hajós elődeink

Egy félig leeresztett, összecsuklott dingi fekete vége állt ki a hullámokból, motor és hulla nélkül. Mivel egyikőnk se tud vele mit kezdeni – repülőn nem vihetjük haza, a hajón nincs elég hely - ezért ott hagyjuk, és megyünk tovább.  Reméljük nem migránsok utazása ért dermesztő véget, bár jobb ötletem ezen a környéken nincs.

Almeriától Gibraltárig az Alborán tengeren

Utunk során ma először látunk más vitorlásokat a tengeren, most rögtön négyet is, mindannyian nyugat felé tartanak. 13.00 órakor tűnt fel először „A Szikla”,  Gibraltár a párából, egy kis felhő-pamaccsal a tetején. Fél órával később én is előtűntem a kabinunkból ahol 10 órától 13.30-ig durmoltam egyet.

A bakancslista egyik pontja kipipálva: Gibraltárba vitorláshajóval megérkezni és onnan tovább hajózni

Herkules oszlopai. Az egyik sárga pólóban, de mindkettő fehér sapkával

Délről megkerültük Gibraltárt az Európa Pontnál, ahol egy kecses minaret tornya szökik az ég felé. Szerintetek milyen üzenete van annak, hogy mecset áll az Európa Pont nevű helyen, az unió egyik kapuján? Vagy csak véletlen az egybeesés, és ez a hely van a lehető legtávolabb a várostól? Esetleg ezt, vagy az elődjét még a mórok építették, és ettől függetlenül is teljesen normális a dolog, ha a hívők imaházat akarnak építeni maguknak. Interneten utána lehet nézni, majd én is megteszem.

A muszlimok visszafoglalták Európa kapuját, a delfinek is menekülnek. Mecset ékeskedik az Európa Ponton.

Csak véletlen?

Az angol kikötőkbe nem „férünk” be… Elhajózunk előttük

Fél hatkor kötöttünk ki Gibraltárban, repülőtér kifutója mellett lévő három üzem-anyagtöltő kút egyikén, az Ocean Village közelében. Gibraltárban vámmentesen lehet a hajókba üzemanyagot venni, az általunk vett 615 liter dízelért 324 eurót fizettünk, ami literenként 0,53 centnek, azaz 162 Ft-nak felelt meg. Ha egyszer hajóval erre vezet az utatok, úgy tervezzétek, hogy minél üresebb tankkal érkezzetek meg ide (a biztonságot szem előtt tartva).

Rádión megkérdeztük mindkét angol marinát, hogy tudnak- fogadni minket egy éjszakára, de azt mondták, hogy sorry, de nem fér be a hajónk. Szerintem a hangyabokányi magyar akcentusom többet nyomott a latban, mint a Pinta hossza…

Sebaj, átmotoroztunk a kifutópálya túloldalára, a spanyol oldalon nemrég épült Alcaiseda Marinába, ahol 35,47 €-ért tárt karokkal vártak minket egy napra. Itt van mosási lehetőség is.

Kikötöttünk, pezsgőt bon-tottunk, végre eljutottam vitorlással Gibraltárba.

Gibraltár, pezsgő, kikötöttünk

Kicsíptük magunkat és este átmentünk gyalog a határon az angol területre, hogy egy jót vacsoráztunk, sörözzünk.

A határátkelő helyen az útleveleket az olasznál kicsit modernebb beléptető rendszer ellenőrizte, itt is minden emberi beavatkozás nélkül. Odaálltál az autópálya parkolói WC-bejárathoz hasonló sorom-pós automatához, ráraktad a szkennerre az útleveled fényképes oldalát, az beol-vasta, majd fotót készített rólad, hogy összevesse az útlevélben szereplő igazolványképpel. Zümmögött egy kicsit még magában, aztán annyival üdvözölt minket az angol területre való belépés alakalmával, hogy: "Vegye el az útlevelét! "Na, ennél még a parkolóházi sorompóink is udvariasabbak…

Gibraltár főterén egy borozó teraszán jót söröztünk és nagyon finom halat ettünk. A spanyol oldalra visszatérve viszont megtudtuk, hogy nem szabad a körforgalmon egyenesen átvágni, még gyalog se, és éjjel sem. Pedig olyan hívogató fehér kaviccsal volt teleszórva a pálmafák köze, hogy még a parkrombolás tényállása sem foroghatott fennt. Körülnéztünk, sehol senki (rendőr), nekilódultunk és még szinte a közepéig se értünk már dudált is mögöttünk egy rendőr terepjáró, és utánunk kiabáltak. Visszaintettünk, hogy minden ok, most már egyenesen a rövidebb kijutni (mint a nyúlnak a kerekerdő közepétől kifelé), és elköszöntünk. Azt hitték nem értettük meg pontosan őket, mert előbb odaértek a túloldalra mint mi, és már ott vártak minket. Na, ennek nem szokott otthon jó vége lenni, gondoltam… Kicsit emeltebb hangon megint elmagyarázták és megmutatták, hogy ott van körbe a járda a gyalogosoknak, amit most már mi is észrevettük: Ahh, ja, ja, tényleg! Sűrűn sorryztam, hogy így benéztük azt a járdát, majd intettünk, hogy OK továbbra is minden, és útjukra engedtük őket… Az ERŐ velünk volt.     Azért, rendesek voltak.

Hét tengeren töltött éjszaka után, ismét kikötőben kikötve aludtunk egy jó nagyot.

2017.10.28 – Szombat

13. nap, (Log 5671 )

Egy nap Gibraltárban, a majmokkal…

Reggel, amikor kinéztem a hajónkból, nem hittem a szememnek. Mi ez? Hová tűnt a Sziklám??? A ködtől alig láttunk vagy 50 méterre. Hogy lesz ebből majd kilátás a Szikla teteji szétnézőből???

Gibraltár by Fog....

Ha egy a hidalgó is azt mondja nekem -  mint a csigaevők odaát - hogy ne aggódjak, mert a spanyol sziklák is ugyan olyan szépek, mint az angol, akkor bemosok neki egyet...

Délelőtt egy stoppos lány körbekérdezgette a mólónkon a hajókat, hogy ki vinné el őt a Kanári-szigetekre, sajnos ki kell ábrándítsak néhány nyálas, akarom mondani, nyályas olvasót, hogy fotót ezúttal sem készítettem a jelentkezőről, pedig messziről nem is nézett ki rosszul a ködben. Szerencsére a köd lassan felszállt és elindulhattunk a Gibraltárt felfedező gyalogtúránkra.

Aztán lassan kezd felszállni a fehér füst…

Bekocogtunk, a határátkelő helyre, betettem az útlevelem a megfelelő helyre, zünnyögött, hümmögött, fotózott a gép, aztán semmi. Végül kiírta, hogy tegyek be egy másik útlevelet. Jó vicc… Először azt hittem, hogy nem mosolyogtam elég őszintén, aztán meg hogy tegnap a csíkos pulóveremben voltam, ma meg sötétkékben jöttem, és azért nem ismer fel, végül észrevettem, hogy ezúttal az útlevelem fényképes oldala helyett a borító belső oldalát raktam rá a szkennerre. Be kellett látnom, hogy ezúttal igaza volt a gépnek, mert a Lánchídról szerintem még az édesanyám se ismert volna fel…

Spanyol ki- és beléptető rendszer

Aztán a megfelelő oldalt berakva felcsapódott a boksz ajtaja, és én is átstartolhattam a brit felségterületre. A reptérnél zöld közlekedési lámpa jelezte a gyalogosoknak is, hogy átsétálhatunk kifutópályáján. Mintha csak a nagykörúton mennél át, és még ha hallottál is már róla, élőben átbaktatni ott, ahol pár perc múlva leszállhat egy repülő, hát furcsa érzés… Különösen, akkor amikor elkezdenek kolompolni mögötted és eresztik le a sorompót, te meg tekergeted a nyakad, hogy vajon merről érkezik alacsonyan az intercity… Szerencsére csak napi 3-4 járat van, úgyhogy elég jók a túlélési esélyeid, úgy 1 : 10.000-hez… (ezt most leellenőriztettem a fedélzeti matematikusunkkal…)

Átgyaloglunk a gibraltári reptér kifutóján

A várfal alagútján keresztül bejutottunk a főtérre és az egyik étterem terasza előtt álló hazánk leánya – a vendégfogó – leszólított minket és nagyon kedvesen, sok hasznos informáci-ót, tippet mondott el nekünk Gibraltárról. Azzal bíztatott, hogy ilyenkor, délután 3-4 fele ki szokott tisztulni az ég a hegy felett, akkor érdemes felmenni a felvonóval.

Hazánk lánya kiokosít minket

Innen ki-ki a saját felfedező útjára indult, de előtte még megbeszéltük, hogy ki mit fog majd vásárolni, hogy a hajó készleteit feltöltsük. Ricsi útja először egy patikába vezetett, hogy a torokfájására vegyen valamit, aztán együtt bóklásztunk vele tovább.

Őrségváltás. Korukat nézve, szerintem anno ők foglalhatták el Gibraltárt

A lanovkára, ami a hegyre felvisz, oda-vissza 14,5 fontba került egy jegy, csak oda 12-be. Találtam egy körutazást ajánló taxist (nem volt nehéz, mert majd minden téren áll egy-kettő a reklámplakátok mellett) aki fejenként 30 euróért körbe vinne minket Gibraltár legfontosabb látványosságaihoz - belépőjegyek inklusive - csak hozzunk még egy embert. Ezek is fideszesek? Alapvetően nem vagyok a híve az ilyen városnézési módszernek, de ez most itt, mind árban, mind időben ideálisnak tűnt. Szabiékat telefonon megfűztem, hogy tulajdonképpen ők is erre vágynak, csak még nem tudták, ezért a botanikus kertben újra összefutott a kis csapat, Gyuri kivételével. Ő már délután vissza akart menni a hajóra, hogy rendbe tegye, kitakarítson, stb. Ez lassan úgy hangozhatna, mintha mi sose takarítanánk, de ez nem így van, Gyuri egyszerűen csak gyorsabb, mindig megelőz minket…

Beültünk egy pizzériába, hogy egy kis harapással elüssük az időt háromig, mert egyre jobban látszott, hogy nem kamu, amit a hazánk lánya mondott és folyamatosan kezdett tisztulni a légkör és egyre magasabbra és magasabbra láttunk a hegyen. A taxissal, Williammel megbeszéltem, hogy a mór várrom helyett, mi inkább a hegyoldalba fúrt alagútrendszert néznénk meg, ahonnan ágyúkkal védték a Sziklát az angolok. Szerzett még hozzánk egy spanyol házaspárt, hogy teltházas legyen a fuvar, mi még húztuk volna egy kicsit az időt – hogy tovább tisztuljon a hegy teteje (na, nem a turistáktól) - de aztán mondta William, hogy igyekezzünk, mert négykor bezár a pénztár.

Tehát beszálltunk az Opel kisbuszba, elindultunk vele egyre feljebb a szerpentinen, a hegy déli oldalára, az Európa Pont fölé, ahonnan szép a kilátás, meg ott a pénztár a nemzeti parkba, és ha már így van, raktak oda egy herkulesoszlopos kis szobrot is. Teljesen felejthető a szobor, művészeti értéke 0,2, viszont talán itt számítják be egész Gibraltárban legjobban az eurót. A távcsövek, vagy egy fonttal vagy egy euróssal működnek. Menjünk tovább.

Herkules oszlopai az akkor ismert világgal

A következő állomás Saint Michelle cseppkőbarlang volt, amire 15-20 percet kaptunk. Állíthatom, hogy ez viszont minden várakozásunkat felülmúlta. Nagy koncert-barlang az elején, hangulatos, idevaló zene, és az ütemekhez igazított színes fényjáték. Nem is kicsi, jól kiépített, egyszerűen nagyon szép! Ajánlom mindenkinek. Mivel itt vagy 25 percet is eltöltöttünk, megsürgetett minket William, hogy haladjunk, mert 4 és 5 között lejár a majmok munkaideje, mennek haza, és láthatóan nem viccelt, hanem a négylábúakra gondolt. Én csak másodjára.

A Saint Michelle cseppkőbarlangban

A következő megálló a hegy-gerincen volt. Itt már parkoló sincs, egyszerűen megállnak egymás után a kisbuszok (ide már csak ezek jöhetnek föl). Kiszálltunk és tényleg, néhány majom már kezdett lefelé mászni a sziklákon. Nem győzöm világossá tenni, hogy ezúttal is a szőrös majmokra gondolok. Amelyeknek farka is van. A fenébe, még mindig félreérthető, szóval nem az angolokra…

 Megállunk a hegygerincen. Majmok a kisbuszunk tetején, William pedig piros pólóban

Miért nem hall ez a gyerek???

A keletről jövő felhők átbuknak a hegygerinc felett

Nagyon szép volt a kilátás, jól meg lehetett figyelni, ahogy a keletről fújó szél hajtotta felhők kénytelenek felemelkedni a hegygerinc fölé, majd ott átbuknak a túloldalra. Lassan dudáltak mögöttünk, vissza-szálltunk, és az utolsó menetrendszerinti helyre mentünk, az ágyús alagutak bejáratához. Ez a hegy északi oldalán van, vagyis arra a földnyelvre néz, ami a szárazfölddel, Spanyolország-gal köti össze Gibraltárt, ahol az angolok a repülőteret is építették.

A gibraltári reptér. Bal oldalon alul az Ocean Village negyed, ahol tankoltunk, a kifutópálya túloldalán a pedig az Alcaidesa yachtkikötő ahol a hajónk áll

Jó hosszú, girbe-gurba, és emelkedős-lejtős az alagút (vagy 8 perc alatt értünk vissza a bejárathoz ütemes tempóban). Ágyúállások egymás után, jó kilátással, és korabeli katonaruhás bábúkkal, a falakon meg ismertető táblák és festmények a harcokról. Az ezerhétszázas évek elején foglalták el az angolok Gibraltárt – ha jól emlékszem – és olyan, a korabeli haditechnikával bevehetetlen erőddé alakították, hogy a spanyolok minden próbálkozása a visszafoglalásra kudarcot vallott. Ehhez persze az is kellett, hogy a britek tengeri nagyhatalomként folyamatosan biztosítani tudják az utánpótlást.

Ezt látták Gibraltár védői

A spanyolok a mai napig visszakövetelik Gibraltárt, de erre annyi esélyük van, mint ma az ellenzéknek vizsgálóbizottságot felállítani a magyar parlamentben. Egyébként meg, a spanyolok is elfoglaltak egy hídfőállást - Ceutát-  Afrikában, a Gribraltári-szoros túloldalán és van is elég gondjuk vele, hogyan védjék meg az illegális bevándorlóktól. Érdekes, itt az unió pénzügyileg is támogatta annak idején a 6 méter magas, több „Soros” kerítés építését.

Mi még feltétlen szerettünk volna innen elmenni a vendégfogó-lyányunk által javasolt függő-hídra, és kértük Williamet, hogy mutassa meg nekünk, merre menjünk. Ő csak csóválta a fejét, hogy gyalog nagyon messze van, és felajánlotta, hogy az út végén elvisz minket oda. És tényleg, jól értettük, amikor a spanyol útitársaink kiszálltak a vég-állomáson, csapott velünk még egy kanyart az egyirányú hegyi körúton – a nemzeti parkosoknak megmutatta a jegyünk, és szólt, hogy csak repetázni jövünk – és elvitt minket a függőhíd közelébe. Szuper William, köszi!

Statikai próba a függőhídon

Tényleg klassz a kilátás a városra, és a Gibraltári öbölre. Összesen 37 horgonyzó hajót számoltam meg a vizen, aminek egy részét kisebb ellátóhajókból éppen tankolták az olcsó üzemanyaggal, a többi pedig sorára, illetve a kikötőre várt. Ha az elhaladó hajók nagy része itt tankol, akkor már értem, hogy miért éri meg ilyen olcsón adni itt a dízelt. Egyébként ugyan így vámmentes itt Gibraltárban az alkohol és a cigaretta is, megy is a csempészet rendesen Spanyolország fele.

A majmokkal együtt (tudjátok, a Makákó Gibraltáris-okkal,… na végre megvan) szépen lesétáltunk a hegyről, és egy templom után leültünk egy kocsma teraszára. Itt adtak csapolt barna sört. Ott nem. Megegyeztem angolul a csapos hölggyel, hogy 6 font alatt nem fizethetek kártyával, fontom nincs, de 4 euró 20 centért ad egy kórsóval. Utána a marokkói tulajjal beszélgetve kiderült, hogy Puskás szuper volt, tudja mi az a „mis-más-olás” és egyébként a fent nevezett hölgyet Andreának hívják, és szintén magyar. Ismét köszöntünk egymásnak Andreával, és elölről kezdtük az ismerkedést. Ő Budapestről jött, mi az Adriáról hajóval, négy éve itt dolgozik és a spanyol oldalon lakik, onnan jár át minden nap gyalog, úgy mint a legtöbben.

Egyébként 35.000-en laknak Gibraltárban és 12.000 járnak át dolgozni Spanyolországból. Köztük sok magyar és román is, akiknek nagyon könnyű a dolga spanyolul megtanulni. Ez pedig nagyon fontos itt, mert a gibraltári nyelv úgy néz ki, hogy elkezdődik a párbeszéd angolul, aztán pár mondat után átváltanak spanyolra. Tulajdon képpen elég mindkét nyelvnek a felét tudni, csak a jó felét kell ismerni… Talán nekem is megy félig a gibraltári. (mert félig tudok angolul)

Este 9 fele a főtéren ismét összefutott a kis csapatunk - a lábunk már kb. 10 centivel rövidebb volt – és az Ocean Village bulinegyeden keresztül sétálva hazafelé tartottunk. Az Eroski centerben megvettük a még szükséges dolgokat (ne gondoljon senki rosszra, csak jóra) és a határon átlépve hazavonszoltuk magunkat. Az útlevélkezelő automata regisztrálta, hogy a lánchidas fazon elhagyta a brit felségvizeket, és a körforgalomnál teszteltük ezúttal a járdát is. Este fél 11-kor kihajóztunk az Alcaidesa yachtkikötőből és a gibraltári öbölben horgonyzó hajók közt kinavigálva célba vettük Afrika legközelebbi pontját, a szoros túloldalán.

Kihajózunk Gibraltárból

017.10.29 – Vasárnap

14. nap, 82 tmf (Log 5754)

Kiértünk az Atlanti óceánra

A Gibraltári szoroson először keresztbe átvágunk motorral (Gyuri nem akarta vitorlával kerülgetni a szorosban útjogos teherhajókat az áramlásban), majd nagyvitorlát húztunk reffelve a 25 csomós hátszélben (30-as befújásokkal) és a marokkói partok közelében suhantunk az Atlanti óceán felé a sötétben. Nem volt nagy a forgalom a Gibraltári szorosban, csak 4-5 hajó keresztezte az utunkat. Az  egyik, aki elől ki is kellett térnünk - mivel ütközési veszély állt volna fenn, ha nem változtat valamelyikünk az irányán - ránk is villogott figyelmeztetően a reflektorával hogy ő az útjogos.

Áthajózunk a Gibraltári-szoroson

Átérve, a marokkói oldalra, egy óriási fehér arab felirat világított egy hegyen, ez fogadja az Atlanti óceán felől érkezőket. Szerintem nem Hollywood volt kiírva, az arab betűkkel.

Óriási felirat fogadja a marokkói hegyoldalon a Földközi-tengerre tartó hajókat. „Egy isten, egy haza, egy király” 

Majdnem otthon érzem magam....

Minden világos. A marokkói felirat egy utazási iroda reklámjában

Szabiék jöttek utánunk a kutyaőrségbe, nekik tartósan 30 csomó feletti, lassan erősödő szelük volt - szerencsére hátulról – és emiatt aggódtak egy kicsit.

Az is mutatja, hogy nem elég csak a műszereket (AIS, radar, navi) figyelni, hanem gyakran kell körbe nézni, különösen a jobb oldal felé, mert egy másik, hasonló vitorlás yachtot csak akkor vettek észre, amikor az jobbról kb. 100 méterre mögöttünk keresztezte a hajónk útját. Nem mutatta őket sem az AIS (vitorlás yachtoknak még nem kötelező) sem a radar, csak szabad szemmel kellett volna őket észrevenni.

Pár éjszakával ezelőtt mi jártunk hasonlóan a kutyaőrségben, mi egy kompot vettünk csak akkor észre, amikor az balról jobbra már átért előttünk. Itt nekünk volt ugyan elsőbbségünk, de jobb tudni arról, hogy meg is fogják-e azt adni, és nyugtalanító, hogy sem szemmel, sem a műszereken nem vettük észre ezt a nagy dögöt, pedig minden hajót bejelölök, ami előttünk, vagy utánunk keresztezi majd az utunkat. Nem volt vészesen közel, kb. egy mérföldre és még az AIS nem riasztott.

De, vissza Szabiékhoz. Jött még később feléjük két reflektoros speedboot, akik valószínűleg a marokkói parti őrséghez tartoztak, úgyhogy nekik is mozgalmas szolgálatuk volt. Láttak viszont ők is egy szép holdlementét.  

Reggelre, ahogy távolodtunk a Gibraltári szorostól és annak „Düseneffekt”-jétől, folyama-tosan csökkent végül a szél ereje, úgyhogy először kireffeltük a vitorlákat, majd a genakkert is felhúztuk. Végül a szél szinte teljesen elállt.

Napfürdőzés a tatfedélzeten

Azon tanakodtunk, hogy csináljunk-e mi magunknak szelet, azaz legyen-e lencse leves babfőzelékkel a vasárnapi ebéd, de mivel a zöldborsó már kiolvadt és a sertéshúst is meg kellett már főzni, ezért ez a vasárnapi ebéd ezúttal nem maradt el, hanem Andi nagyon finom zöldborsó levest főzött, én pedig elkészítettem a nap legjobb pörköltjét az Atlanti-óceánon.

A szűkösen kalkulált ütemterv miatt be kellett indítani a motort (ismét), ezért húzunk nyílegyenes csíkot a térképen Las Palmas felé.

A Pinta útja Gibraltártól a Kanári szigetekig

Naplementekor kiültünk a hajó orrába, és egy pohár italt kortyolgatva figyeltük a napot, ahogy a felhők mögött ki- és elbújva lenyugodott. Majdnem lemaradtunk róla, ezt még gyakorolnunk kell, bár nekünk sok alkalmunk már nem lesz rá most, Gyurinak viszont igen.

 Sundowner - Figyeljük a naplementét a hajó orrából

2017.10.30 – Hétfő

15. nap, 148 tmf (Log 5902 )

Napvadászat az Atlantin

Még Afrika partjai előtt – tanulva a tavaszi Jersey szigeteki óraátállásból – lekapcsoltam a telefonomon az automatikus hálózati időzóna beállítás funkciót. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen előrelátó vagyok, engem nem fognak még egyszer ezzel az időátállítgatással összezavarni. Gondoltam.

Tegnap reggel - a hajnali kutyaőrség után – délelőtt 10-kor lettünk volna ismét soron, és még szerencse, hogy magunktól felébredtünk, mert elfelejtettem beállítani az ébresztőt. Megnéztem telefonomon: 8.41, akkor még van idő bőven… Megnézi Andi az övén: 7.41. Akkor még lehet aludni egy strófát. A biztonság kedvért kimegyek a szalonba, hogy megnézzem, melyik óra jár jól, és ott esett le az állam, mert ott meg 9.41-et mutatott a fali óra. Na, álljunk csak meg, hogy is van ez? Mi van itt? Mivel az a hajóidő a 9.41, tehát éppen volt időnk felöltözni, és pontban 10-kor átvettük az ügyeletet. Akkor, hogy is van ez? Lassan megfejtettük:

A hajó idő a 9.41 az nem változott, mert az az UTC (a volt greewnichi idő) +2 óra a magyar nyári időszámítás miatt.

De miért lett 1 órával kevesebb az én telefonomon, amikor letiltottam minden bezavaró átállítódást? Megvan, épp ma volt az átállas a téli időszámításra, és a téli-nyári átállást nem lehetett letiltani a nagyon okos telefonomon, azt magától megtette nekem. Akkor ez a teló vízálló, de nem egy hajós kronométer…

De mi lett Andi órájával a mobilján? Csak feltételezzük - net híján – hogy az is átállt a téli időszámításra, plussz Marokkó partjainál az ottani időre. Apropó, Marokkóban téli időszámítás? Hülyén hangzik, de nincs jobb ötletünk. Na, akkor most már tudjuk (tudni véljük), merre, hány óra…. Gondoltuk.

Gyuri tegnap elárulta, hogy van a hajón egy igazi szextáns is, amivel a nap magasságát lehet megmérni és gyakorlatilag egészen a 90-es évekig ezzel navigáltak a hajókon. Ennek nagyon megörültünk Ricsivel, mert nekem még egyáltalán nem volt ilyen műszer a kezemben (hajón talán neki sem), és már nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan működik. Gyuri megmutatta nekünk, aztán mi is próbálkozhattunk. Olvastam már, hogy mozgó hajón, nem egy egyszerű mutatvány a mérés, ezt csak megerősíteni tudom. A szemem káprázott, ahogy a nap véletlen néhányszor szűrő nélkül bekukucskált a túl oldalon, a jobbkarom meg félig lezsibbadt a tartásától, mire kész lettem. Szóval a kezdeti lépések fitneszedzésnek sem rosszak… Félvakoknak.

Csak el ne veszítsem a napot, amíg kimatatom a szűrőt...

Elhatároztuk, hogy holnap is megmérjük a nap magas-ságát, amikor éppen delel. De mikor is lesz majd dél??? Ezen jól elvitatkozgattunk. Majd kitaláljuk, ha más nem, kimérjük, hogy mikor áll legmagasabban a nap.

Itt még kifújja a szél a genakkert

Más. A söröskriglimről még nem meséltem. Tavasszal hoztam a hajóra 5 Campus fesztiválos műanyag korsót, amit itt hagytam Gyurinak. Kerestem, amint felszálltam a hajóra, de bevallotta, hogy ő nem használta, úgyhogy rövid úton kihajította. Ezzel csak az volt a baj, hogy számítottam rájuk, és nem hoztam újat. A sört korsóból szeretem inni igazán, meg a gin-tonicnak is tökéletesek voltak azok a fél literes poharak. Rögtönöznöm kellett, ezért kineveztem egy fél literes uborkás befőttesüveget erre a célra. A funkcióját szinte tökéletesen betöltötte fül nélkül is, egyedül az optikával volt némi, igen komoly probléma.

MINDENKIT vizeletmintás üvegre emlékeztetett. És nem üresre. Sajnos engem is. Nem írom le azokat a furcsa tekinteteket kezdetben, amikor meghúztam a „korsóm”, de elmondhatom, hogy minden más volt, csak nem vágyakozó…

Ezen feelingen az oszladozó hab csak rontani tudott, és hiába gyöngyözött az üveg fala a kellemesen hideg sörtől, én is csak nagyon nehezen kezdtem el neki hinni, hogy: Jó lesz…

Egy vitathatatlan előnye volt, senki nem kívánta meg a felebarátja sörét… Később átváltottam kukoricabefőttes üvegre. Itt a gyanútlan nézelődő, már, már hihetett is volna a címkének, de láttam a szemeken, nem dőlt be a trükknek senki…

Az ebédfőzések kezdenek egyre később tolódni. Ennek leginkább az a fő oka, hogy az éjjeli őrségek után mire mindenki megreggelizik, kb. dél lesz, és csak délután 2-3 fele kezd az első éhes ember elgondolkozni azon, hogy mit is fogunk enni ebédre. Ma Gyuri megfőzte a spagetti Carbonara-ját, amivel már az Adria óta fenyegetett minket. Nagyon jól sikerült, el is fogyott minden. Közvetlen ezután, gyakorlatilag a 17 órai gin-tonic következett, majd rá nemsokkal a Sundowner, a naplemente ital.

Majdnem egyedül a hajó elején (a fotós is ott volt...)

A szél egész nap nagyon gyenge volt, lassan kialakulóban voltak a hosszú, lapos Atlanti hullámok, de még nem épültek föl olyan igazi, méltóságos óceáni hullámokká

Az éjjeli szolgálat alatt, a csillagokkal ismerkedtem, a telefonom Sky View Free és Star Tracker App-jával. Ez a progi a GPS, és/vagy a mobilhálózat alapján tudja, hogy éppen hol vagy a föld felszínén, és hogy abban az időpontban éppen melyik égitest, csillagkép hol van, és ha a telefont ráirányítod, kiírja a nevét.

Egy idő után a holdhoz viszonyítva akartam valamit megkeresni, amikor nem találtam a holdat a telefonom képernyőjén. Körbe forgattam többször is, kerestem mindenhol, de nem volt sehol. Ez nem lehet, hisz az igazi ott van fent az orrom előtt. Eddig mindig ott volt a helyén. Végül lemondóan leengedtem a telót tartó kezem, amikor véletlen megpillantottam a Holdat: A képrenyő szerint, mélyen a horizont alatt kellet volna lennie.

Tehát, akkor már a csillagkereső programom, illetve a nagyon okos telefonom se tudja, hány az óra… Ezek szerint nem vagyunk egyedül ezzel a hajón. Pedig szerintem, a GPS jel alapján tudnia kéne az UTC pontos időt.

Egyszer az autós navimon be akartam állítani az órát, hogy ne mást mutasson, mint az autóé. Szétkerestem a menűben, de nem volt sehol. Nem lehetett beállítani (azon biztos nem), mert nyilvánvalóan a műholdról kapja az órajelet. Végül az autó óráját kellett hozzáigazítani…

A csillagnéző app-et megpróbáltam kicselezni azzal, hogy átállítottam a telefon óráját minden szóba jöhető időzónára, de nem hagyta magát befolyásolni. Szerinte a hold a tengerben volt, és halvány lilu gőze sem volt arról, hogy mi világított – mindennél fényesebben - ott fenn az égbolton…

Semmi sem tökéletes.

2017.10.31 – Kedd

16. nap, 140 tmf (Log 6042 )

Első rádiózásom

A szél még mindig gyenge, várjuk, hogy mikor fordul már északira és erősödik meg egy kicsit, mint ahogy az előrejelzés ígéri. Addig is a vitorla mellé a motort is be kell kapcsolnunk, hogy időben odaérjünk Las Palmasba. A hajónkon van hosszúhullámú rádió berendezés is, ami egy Pactor nevű rendszerrel kiegészítve lehetővé teszi, hogy Gyuri e-maileket írjon és fogadjon, valamint időjárási térképeket kérjünk le a körzetünkre a következő 3 napra. Nagy segítség ez, jó tudni mire számíthat az ember, és a nagy irgum-burgumokat jobb eséllyel el lehet kerülni.

Tegnap a legyengült szél már nem tudta folyamatosan kidagasztani a színes félszeles vitorlánkat és a hullámok által jobbra-balra billegtetett árbóc miatt a hol kifeszült, hol beesett „vászon” vagy megfeszítette, vagy lazán lóbálta a genakker behúzó kötelét, így az leszakította a mentőöv sárga tokjának egyik rögzítését a hajókorlátról. Hogy el ne hagyjuk, Gyuri ma előkereste a vitorlavarró készletet és Andi segítségével visszavarrta a tépőzárat a tokra.

Vitorlavarró készlet kipróbálása, és a „Mintavevő” kriglim, kéznél az lejárat mellett.

Ebédre Anikó főzött céklás rizottót csirkemellel. Elég lilára sikerült, de finom volt és többen is repetáztunk belőle, még akkor is, ha Anikó szerint lassú rizzsel sokkal finomabb. (már csak gyors rizs volt a hajón)

Este miénk volt az első őrség 8-tól éjfélig. Már majdnem telihold van, nagyon jók a látási viszonyok. A tenger nyugodt, a szél gyenge, a vitorla mellett a motor is duruzsol. Az AIS-en észreveszem, hogy az a hajó, a Challenge, ami párhuzamosan halad velünk, 3,5 mérföldre tőlünk nyugatra, az szintén egy vitorlás hajó. 13 méter hosszú és látjuk is az árbócfényeit.

Már többször próbáltam rádión beszélni más vitorláshajókkal, de eddig még egyik se állt szóba velem. Tavasszal a Biscaya-öböl közepén láttunk messziről egy másik yachtot, és hiába hívtam őket háromszor is, nem válaszoltak. Ma délután ugyan ez történt, hívtam a velünk ellentétes irányba haladó vitorlást – valami Konger Cuantanamer féle nyelvtörő volt a neve – de vagy le volt halkítva a rádiójuk, vagy nem figyelték a 16-os csatornát, vagy nem ismertek rá a hajójuk nevére, ahogy én próbáltam kimakogni, mert nem válaszoltak. Hívjam, ne hívjam őket? De mit mondjak nekik? Kérdezzem meg hogy mit ebédeltek vagy hogy hány óra? Ricsi is kíváncsi volt a rádiózásra, de addig vacilláltam, hogy mire rászántam magam a hívásra, elment aludni. Egye fene, mi történhet? Legfeljebb ha nem értjük egymást, letolom őket, hogy nem tudnak magyarul…

„Challenge, Challenge, Challange, itt a Sailingyacht Pinta, Pinta, Pinta, jelentkezz” Hívom végül angolul őket a 16-os csatornán.

Elsőre semmi. Másodikra úgyszintén. Harmadik után is semmi. Úgy látszik ez nem az én műfajom…

„Itt a Challenge, hívja a Pintát, vétel”

Szólal meg nemsokára a rádióban egy női hang. Átváltunk a 17-es csatornára, és megkérdezem, hogy tud-e németül.

„Yes, I speak German” válaszolja nagy örömömre, és elkezd spanyolul karattyolni…

Még németebbűl, nem menne?

„Doch, natürlich!” Hohó, ez menni fog! Egy fél gibraltárnyi szikla esett le a szívemről… és el kezdtünk kvaccsolni.

Megtudtam, hogy ők nem látnak minket (a holdfénytől csillogó tenger miatt nem láthattak, vagy még nem vették le a napszemüveget), négyen vannak meg egy kutya (mint a négy páncélos), és Lanzarote-ra tartanak.

Meséltem én is magunkról, aztán jó utat kívántunk egymásnak és elköszöntünk. Na, megy ez még is!

Sokkal kellemesebb most már az esti őrség. Nincs olyan hűvös mint a Földközin, és már nem csapódik le a pára a fedélzetre. Lehajtottam a Sprayhood-ot, a szélvédő ponyvát, így már fekve is lehetett a csillagokat figyelni. Tudom már hol van a Syrius, és a Bika csillagképbe is bele láttam a V alakú bikafejet a szarvakkal.

Tegnap este, azt vettük észre, hogy kicsi, ősziesen lassú legyek kerültek valahonnan a hajóra. Afrika 60 mérföldre van, úgyhogy kizártnak tűnik, hogy onnan migrálódtak hozzánk, ha meg itt keltek volna ki a hajón, akkor meg nem túl bíztató a helyzet. Andi és Ricsi délben tisztogató versenyt folytattak, ami eredményes lehetett, mert ma este már nem döngicsélnek a szalonban a lámpák fényében…

Szabiék jönnek utánunk, reggel 8-ig aludhatunk.

2017.11.01 – Szerda

17. nap, 147 tmf (Log 6189 )

Utolsó napunk az óceánon + 1 bálna

Reggel 9-re jött annyi szél, hogy a motor helyett ismét felhúzhassuk a genakkert. Talán ez tetszett meg a delfineknek is, mert ismét csatlakoztak hozzánk, utunk során már sokadszor. Aki tudott, kiment a hajó orrába, és a lábunkat kilógatva csodáltuk a hancúrozásukat. Nem csoda, hogy az ókori hajósokat, embereket is megragadta a viselkedésük, szökőkutakon, mozaik képeken és padlókon örökítették meg őket, hisz nincs még egy olyan barátságos, intelligens lény, amely ily gyakran csatlakozik hozzánk - vízen járó emberekhez - tengeri útjaink során.

Anikó ebédre elkészítette a lencsét – nagyon finom lett - de ez sem segített rajtunk, a szelünk elállt és ismét motort kellett indítani. Ezúttal, egy órán keresztül 2600-as fordulattal, pörgettük a motort a szokásos 1600-1800 helyett, mert bizonyos időközönként ezt a motort is meg kell hajtani (Volvo használati útmutató, hasonlóan a csak városban használt autókhoz), hogy…, hogy… mit, tudom én. Hogy kitisztuljon, kiégjen a lerakódásoktól, vagy ilyesmi. Nem akarok nagyobb hülyeséget írni.

Ha van szél, nem szívesen állunk le, vonjuk be a vitorlákat, hogy fürödjünk egyet, de a motort egyszerű leállítani, így megtettük, hogy csobbanjunk egy utolsót az óceán „közepén”, a 3000 méter mély medencénkben.

Ilyenkor mindig kötélen kiengedünk a hajó után két puffert, amibe bele lehet kapaszkodni, nagy elővigyázatossággal meg lehet lovagolni (vigyázat, kiütésveszély!), és valaki folyamatosan figyel a fedélzeten, hogy lát e cápát. Nem tudom, hogy ez elég-e, de a filmekben mindig úgy jön ez a ragadozó, hogy kiáll a hátuszonya és csak az utolsó métereken merül a felszín alá, támadni. Remélem ezt a cápák is tudják…

Hoppá, nem zártam össze a lábam...

Ricsi megnézte a víz alatt a hajótestet, és mintha kötél horzsolási nyomokat látott volna a tőkesúly első élén az algagátló festésen, amit az elvágott algír halászháló okozhatott.

Tegnap valamiért lemaradtunk a déli napmagasság méréséről, de ma időben eszünkbe jutott, ismét előbányásztuk a szextánst és egymás után megmértük a nap magasságát a horizonttól. Minden mérés pillanatában lefotóztuk a navi képernyőjét, amin rajta vannak a pontos kordinátáink és a másodpercre pontos idő. Azt reméljük, hogy majd otthon, a „hosszú téli estéken”, ki tudjuk számolni, hogy abban a pillanatban tényleg ott voltunk-e, ahol voltunk. A mérési eredményeket utólag megnézve megállapítottuk, hogy akkor delelt a nap – vagyis akkor volt dél a mi hosszúsági fokunkon – amikor éppen Gyuri mérte meg a nap magasságát. Közvetlen előtte és utána is, kisebb napmagasságot mértünk.

Napmagasságmérés, adatrögzítéssel

Bálna! Ott fúj!

A szextánst alig pakoltuk el, amikor az árbóc teteje felől jött a kiáltás: „Bálna!”. Szabi vette észre a hajó orrából a kis vízpárafelhőt, messze előttünk. Lelassítottunk, alapjáraton járó motorral siklottunk felé, de megérzett minket, és szép komótosan eltempózott tőlünk, hol jobbra, hol balra kitérve. Egyedül volt. Nem tudtunk olyan közel kerülni hozzá, mint a Földközin látott bálnákhoz, nem úszott el mellettünk, így nem láttuk igazán a méretét, de abban mindannyian egyet értettünk, hogy valamivel nagyobb, hosszabb lehet, mint azok, úgy 10-12 méter. A típusát meg pláne nem ismertük fel, nem volt a hátára írva, hogy például: „ AMBRA’S  11.8 ”. Mert, így utólag utánanézve, szerintem ez is, meg a tarantói öbölbeliek is ámbráscetek lehettek. Nem volt olyan cápás vagy delfines hátúszójuk, hanem hátrébb egy tompa kipúposodás, ahogy a képen látható.

A szájukat sose láttuk, csak a buci homlokukat tolták ki egy kicsit a vízből, amikor a felszínre emelkedtek levegőt venni.  

A bálnavadászos könyveket olvasva, én mindig úgy képzeltem, hogy a vízpárának - amit a bálnák kitrombitálnak - egy jó kis szökőkútnyinak kell lennie, ha a bálnavadászok már messziről kiszúrják. A mi cetünk, azonban csak olyan másfél méternyit szusszantott fül – mondjuk mi így is észrevettük - de nem is volt olyan mobydicknyi hosszú, csak olyan kisebb, magyaros, de a mienk.

A gin-tonic után megint erősödött annyit a szelünk, hogy kitekerhettük a genakkert és leállíthattuk a motort.

Az utolsó óceáni naplementénket a hajóorrban csodáltuk meg, és közben azt próbáltuk kideríteni, hogy hány óra van itt és mennyi lehet Las Palmas-ban. Nem akartunk sötétben odaérni, és a kikötő előtt várakozni, viszont minél tovább beszéltünk az időzónákról, téli-nyári váltásról és UTC-ről, úgy elbizonytalanítottuk egymást, hogy a végén már abban sem voltunk biztosak, hogy 17 órakkor ittuk-e meg gin-tonic-unkat. A végén abban maradtunk, hogy megpróbálunk a felvilágosodásra odaérni, legyen az akárhány óra.

A ma esti lesz az utolsó éjszakai ügyeletünk, éjféltől 4-ig leszünk soron. Las Palmas még 40 mérföldnyire volt, de már látszott hogy merre van, mert a fényei kicsit világosabbá tették arra fele az ég alját. A genakkert fent mertük hagyni estére, mert az autopilotot a szél irányára állítottuk. Pár napja használtuk először ezt a funkciót, amit én már nagyon régóta kerestem, és senki sem tudta megmutatni nekem. Még a budapesti hajókiállításon, a Garmin standján se akart az eladó ilyen funkcióról tudni. Wind Vane, vagy mi a neve, és az a lényege, hogy nem egy meghatározott irányra kormányozza a hajót, hanem a szél irányára figyel, vagyis hogy melyik oldalról és hány fokról jöjjön állandóan a szél és annak megfelelően kormányozza a hajót. Ezt használva nem fordulhat elő az, hogy ha változik a szél iránya, akkor átvág a vitorla, vagy a hátszélről oldalszélre fordulás lefekteti hajót. Viszont, ha megváltozik a szél iránya, a hajó is fordul vele, alkalmazkodik hozzá és teljesen más irányba megy, mint eredetileg szerettük volna, de más baj nem történik. Azért itt is kell figyelni.

Örülök, hogy megtudtam, hogy ez hogy kapcsolható be, most meg arra vagyok kíváncsi, hogy van-e olyan kütyü, ami figyelmeztet arra, ha mondjuk 10 fokkal eltér a hajó egy kívánt iránytól…

Mivel nem kellet rohanni (feltehetően), inkább hagytuk magunkat biztonságosan a szélre kormányozni. Ilyenkor pláne el tud bambulni az ember fia és lánya, ha csak jóformán nézelődni kell. A kellemes semmittevésből, a rádió rángatott ki, valaki nagyon Pintázott a hangszóróból.

Ki az, és mit akar? Visszaszóltam, hogy hallom, Over, és vártam, hogy melyik csatornára váltsunk. Elkezdte a mondókáját, de semmilyen csatornaszámot nem hallottam ki belőle. Csak azt, például, hogy „Klipper”, meg azt ismételgette, hogy „Portside”. Mi baja van ennek? Milyen klipper van itt? Ő az, vagy engem nevez annak? (a klipperek voltak a leggyorsabb teherszállító vitorlások Onedin-ék idejében) Vagy egy „Portside” nevű hajóról hív? A rádiózásban a hajók nevét mindig háromszor meg kell ismételni, ez persze csak kettő volt.

Egyébként régebben komolyan eljátszadoztam a gondolattal, hogy ha egyszer lesz egy vitorlásom, akkor azt a „Na, mi újság Wagner úr”-ra fogom keresztelni, de nemrégen rájöttem, hogy az egy nagy marhaság. Lenne. Mire eldarálnám háromszor a hajóm nevét vészhelyzetben, addigra már talán el is süllyednék…

Na, de térjünk vissza a Portside-ra…

Fussunk neki még egyszer, és megkértem a bemondót, hogy ismételje meg a fejtörőt. Sokkal okosabb nem lettem abból sem, max. annyival, hogy VALAMILYEN klipperről van szó, meg hogy ő egy hajó, és tán ki akar térni, és pontosabban azt mondta, hogy „Portside to Portside”.

Közben rénéztem az AIS-re, jött is egy hajó pont felénk: „Yes, OK!” válaszoltam, aztán mondtam még, hogy látom őket, és hogy mi vitorlával hajadunk. (vitorlásoknak elsőbbsége van általában - erre blazíroztam - persze csak ha megadják…) Most, hogy jobban abba az irányba meresztettem a szemem, amerre látnom kellet volna, felszisszenek, hú bakker, ezt tényleg pont erre jön! És mekkora! Pont Las Palmas felől jött, amerre világosabb volt az ég alja és ezért nem tűnt fel a piros és zöld lámpája, amikor előzőleg körbe néztem. Rákattintottam a hajóra az AIS-en, hogy mik az adatai, mikor ér ide, és akkor megértettem mindent.

A hajó neve „NS Clipper” volt (na ezt megjegyeztem), tehát ő hívott, és alatta egy 240 méter hosszú, 42 méter széles, 12 méter merülésű tanker robogott kicsit balról, 13 csomós sebességgel velünk szembe. 10 perc múlva itt lesz. Tipikusan az a farolós, fordulékony, könnyen irányt váltó járgány…

Viszont, ha az „NS Clipper” a hajó neve, akkor „Portside to Portside” az mindketten bal oldalról-t jelent, vagyis azt javasolta, arról akart megbizonyosodni, hogy én is úgy gondolom, hogy olyaténképpen haladunk majd el egymás mellett, hogy balról látjuk a másik hajót.

És már el is fordult egy kicsit. Nagyon jó…

Vagyis, tulajdonképpen, hibátlanul megoldottam a feladatot, tökéletesen válaszoltam… Csak erre kicsit későn jöttem rá…

Az volt a baj, hogy nem váltott csatornát. Meg, nem volt hajlandó magyarul beszélni…

Egyébként is elmentünk volna egymás mellett, csak ő olyan kis izgulóska volt…

Utána hallottunk még fél füllel két másik hajót egyeztetni, ők Starboard to Starboard-on hagyták el egymást.

Így könnyű, ha nekem is ezt mondják, meg nem klippereznek…

Más izgalom nem volt az őrségünk alatt.

*Lábjegyzet:

Portside: A hajó menetirány szerinti bal oldalát jelenti. Kikötői oldal magyarul (Backbord pedig németül). Ezzel az oldalával kötötték ki a hajókat a partfalhoz már a vikingek óta, ugyanis a kormánylapátjuk a hajó másik oldalán volt. Nézz utána az Onedin családban…

Starboardside: A hajó jobb oldala (csillagos oldal, a tenger, vagy víz felőli oldalt jelenti) Németül Steuerbord, vagyis kormányoldal. És miért a jobboldalon volt a kormány? Mert az emberek többsége jobb kezes és így tudták a hajót a menetiránnyal szemben állva kormányozni.

Miért szállunk be a repülőbe mindig a bal oldalon?: Mert az emberek jobb kezesek.

Magyarázat a lábjegyzethez:

Az emberek jobb kezesek -> a kormánylapát a jobb oldalon volt -> ezért a bal oldalára kötötték ki a hajókat -> megszokásból a repülőknél is ez így maradt. Ezért is ül a főpilóta a baloldalon (hogy könnyebben odaálljon a beszállócsőhöz), ezért nagyobb a beszállóajtó a baloldalon, és ezért tankolják a gépet valamint rakodják a csomagokat a jobb oldalon (hogy ne keveredjenek az utasokkal)

2017.11.02 – Csütörtök

18. nap, 100 tmf (Log 6289 )

Megérkeztünk Las Palmas-ba

Hajnali négykor jött a váltás. Szabiékal feltekerjük a genakkert, mert a csökkenő szélben be-beesett, már csak csapkodott és a grosszal meg a génuával próbáltunk olyan irányt találni, ami jó a vitorláknak, meg nekünk is. Megbeszéltük a tudnivalókat, aztán mi lefeküdtünk. Maradt egy újabb 3 óránk aludni (úgy, mint este 8 és éjfél közt). Lehet ezzel a két részletben alvással együtt élni - főleg akkor, ha utána ki tudod magad aludni – de azért jó, hogy csak háromnaponta kerül sor a kutyaőrségre. Félálomban még hallom, hogy Szabiék betekerik a fejünk felett a vitorlákat és beindítják a motort. Úgy látszik ennyi volt a szél mára…

Rögtön utána - legalábbis nekem úgy tűnt - Gyuri ébreszt minket, hogy keljünk, mert itt vagyunk Las Palmas előtt. Odakint még sötét van, de a város fényei már nagyszerűen látszottak. A parton szabályos távolságra csillogó-villogó toronyházak meredeztek az ég felé, nem is emlékeztem rá, hogy ekkora épületek vannak a kikötő mellett a parton.

Közelebb érve derült csak ki, hogy amiket mi először felhőkarcolónak néztünk, azok valójában tengeri fúrótornyok, sorban szépen kikötve a legkülső móló mellé.

Még rendesen sötét volt - tudja a manó hány óra van itt - csak nagyon lassan derengett. Nem lett volna jó itt várakozni, a horgonyzó, valamint ki- és behajózó nagy dögök közt. Előre engedtünk egy böszme konténerszállítót, amelyik túl magabiztosan pöfögött befelé. Mi még úgyis ráértünk egy kicsit.

A mi yachtkikötőnkben, ahol foglalva van a helyünk, sötétben nem szabad állítólag behajózni. Illetve, inkább úgy mondom, hogy csak olyan helyre állhatsz be, amit a recepciósok kijelölnek neked. Ők meg éjjel nem dolgoznak. Tehát nincs olyan, hogy beállsz, kikötsz valahol, aztán majd a marinéróval megbeszéled, hogy például csak egy estét maradnánk. A navi-n megtaláltuk a marina bejáratát, élőben is közeledtünk felé, csak az volt a zavaró, hogy csak a bejárat jobb oldalán égett egy piros lámpa, a másik oldalon meg semmi. Ettől függetlenül biztonságosan betaláltunk a kikötőbe és már kezdett világosodni is.

Ha először érkezel ebbe a kikötőbe, a recepció előtt kell megállnod. Ott a móló természetesen már foglalt volt, de egy jó ötlettől vezérelve, odaálltunk a tankoló stég egyetlen még szabad helyére. Innen Gyuri meg tudta ejteni a bejelentkezést is, és ahogy a kút kinyitott, feltöltöttük csurig az üzemanyagtartályokat is. Ezért már nem kell még egyszer ide átállni. Persze előtte felbontottuk a pezsgőt, amit hajnali fél egykor hiába kerestem, hogy betegyem a hűtőbe – pedig félálomban direkt kimásztam még az ágyból – de Gyuri már megelőzött. Kóczintottunk ismét, gondolatban elismerően megveregettük a vállunkat (a többiekét kicsit emberesebben), hogy jó munkát végeztünk.

Megérkeztünk! Pezsgőzünk a felkelő nap fényében és a dízelkút árnyékában

Igaz, ez kicsit olyan, mint ha a tanárok minden pénteken pezsgőt bontanának az igazgatóval, hogy „Na, ezen a héten is túl vagyunk, ez nagyon gáz volt!”, vagy a könyvtárosok minden 1000. beérkezett könyv után (nem kiadott) ünnepelnének. Tanulhatnának tőlünk, bár kétségtelen, hogy viszonylag ritkán fordul elő, hogy a tanáriban nyakon öntik az embert egy fél kád vízzel, vagy hogy másfél napig étlen-szomjan kell a könyvtár közepén a padlón összegörnyedve feküdni…

De, egyik sem kötelező…   Csak hajózni: „Navigare necesse est”

A tankolás utána a motorcsónakos marinérók megmutatták a helyünket. Egy 3,8 méter széles placcra kellett beállnunk, a 4 méter széles Pintá-val, két vitorlás közé. Ez úgy működik, hogy beteszed a résbe a fenekedet (a hajóét természetesen, a sajátoddal ne próbáld ki) és mindkét oldalt kiül két-két olyan acélos combizomzattal rendelkező versenyző mint én, és betolatás közben kicsit szét-, illetve arrébb nyomja az egész hajósort, pont annyira hogy beférjünk. Szinte ki se kellet kötni a hajót, olyan fixen álltunk a végén.

Azért rögzítettük a Pintá-t rendesen.

Megérkeztünk. Szerencsésen, időben. Bár ennek ára volt… De megérte.

Köszönet Neptunnak, hogy kegyes volt hozzánk, és mindannyian épségben elérhettünk utunk végcéljára, Las Palmas-ba.

Köszönet az otthoniaknak, édesapámnak, gyermekeinknek, Andi szüleinek, munkatársaimnak és mindenkinek, akik segítettek, tartották a frontot, és nem hagytak semmit elsüllyedni.

Köszönet a kedves olvasóknak is - bár megjegyzem (ahogy édesapám nekem szokta) - a nyilvános dicsérettel elég fukarul bántak, a kommentek soraiban… Végül is, ez még orvosolható.

Állítólag Gyuri is meg volt velünk - a legénységgel - elégedve, de ezt csak egy nagyon célratörő, már-már fenyegetően ható kérdésemre volt hajlandó beismerni.

Na, de ha Pinta meg is állt, az élet nem. Mielőtt elmegyünk várost nézni, elhatároztuk, hogy utána nézünk a lognak, a sebességmérő műszerünknek. Azt már írtam, hogy az első nap, rögtön az indulás után, Szabi, Búvár Kundot megszégyenítő módon, a hajónk alá merülve kiszabadította a pörgettyűt, és az a felszabadítás után mutatott ugyan valami sebességet, de mindig kevesebbet, mint amit a GPS mért. Vagyis sok lerakódás maradhatott még rajta, így nekünk egy csaló logunk volt egész úton, ami menet közben szolgáltatott hamis adatokat, ellentétben a Volkswagen csaló szoftverével, ami álló helyzetben – a mérőpadon – mér kisebb károsanyag kibocsájtást.

A megoldás nagyon egyszerű - talán el sem hiszitek - ki kell szedni és meg kell tisztítani a logot. Ami ugyebár a hajó fenekén, kívül a vízben van. Nagyon sokáig én is meg voltam győződve arról, hogy ez nyilván csak akkor lehetséges, amikor kiemelik a hajót a vízből, vagy zátonyra futtatják…

Szerencsére, okos és a pontos sebességre kíváncsi emberek találtak erre egy frappáns megoldást: átfúrták a hajó fenekét és vízzáróan belecsavarták a sebességmérő műszert, ami így belelóg a tengervízbe, és a „menetvíz” forgatja a számlálót. Ezt bármikor ki lehet szedni, megtisztítani és visszarakni. Zseniális. Egy apróságra azért nem árt odafigyelni, nevezetesen, hogy amikor kicsavarod a logot, elkezd beömleni a hajótestbe a tengervíz, egészen addig, amíg vissza nem teszed. És ugye majdnem mindenki tapasztalt már olyat, hogy a menet nem akar rákapni…

Nem kell ettől beszarni - mondja az, akinek nincs hajója - de amikor az ember éppen az élete munkáját lékeli meg, csavarja ki fejen állva a dugót és ömlik be a víz, bizony nem kizárt, hogy megremeg a keze a visszadugaszoláskor…

Tudtuk, hogy valójában nagyon egyszerű a művelet, többször is beszéltünk út közben a tengeren Gyurival arról, hogy ki kéne szedni, megtisztítani, de végül nem engedtünk a csábításnak, és úgy döntöttünk, várunk addig az akcióval, amíg olyan helyen nem áll a hajó, ahol félsiker esetén (fél sikernek nevezem azt amikor ki tudod csavarni a logot, de vissza már nem) legalább az árbóc vége kiáll majd a vízből…

Hát eljött az a pillanat. Neki készültünk.

Így néz ki egy kiszedett log

Felszedtük az orrkabin padlóján a két kis lapot, Gyuri odahasalt, fogta a törlőrongyot és a pótdugót – amit a log helyére lehet ideiglenesen becsavarni – én meg tartottam az egyik kezemmel a zseblámpát, a másik kezemmel meg a fényképezőgépet, gondoltam félsiker esetén feldobom a blogom, néhány exkluzív katasztrófa képpel… Fejben készültem néhány jótanáccsal, arra a bizonyos esetre, például hogy támaszkodjon a homlokával a padlóra, és akkor a másik kezét is rátapaszthatja a lyukra, amíg mi el tudunk szaladni, vagy ha jól bírja, akkor majd szívószállal kell neki szervíroznom a gin–tonicot pár óra múlva ott a padlón … Tovább nem jutottam, mert a logot blugggy kiszedte, a pótdugó menete hidegvérrel rákapott, és már benn is volt. Kb. egy vödör tengervíz folyt csak be, ami elfolyt a hajófenékbe, ahonnan az automata fenékszivattyú (bilge pumpa) nyilván lassan kipumpálta. Ennyi. No action…

Hát, nem ennek a blogomnak a reklámbevételéből fogom megvenni majd az első hajómat…

Lefotódokumentáltam a kivett, eltengericsigázódott logot, a tisztítást meg későbbre hagytuk.

Nincs itt semmi látnivaló… Gyerünk be az óvárosba…    

Utunk számokban

Először is, híztam 1,5 kilót.

A log szerint megtettünk 1976 tenger mérföldet. De ez nem a valós táv, hiába jegyzetelem szorgalmasan minden nap délben a log állását.

A GPS szerint 2278 mérföldet hajóztunk, (6591-4314) ezt tekintem mérvadónak.

Ezzel átértünk volna az Atlanti óceánon is.

Utunk 17 napig tartott (406 óra).

Ebből szárazföldön töltöttünk 2 és fél nappalt (Szicília, Almería és Gibraltár) és 2 éjszakát (Szicília és Gibraltár)

Pontosabban: Brindisi: 3 óra, Leuca: 7 óra, Portorosa: 22 óra , Almería: 7 óra , Gibraltár: 33 óra

A leghosszabb szakasz, amit egyfolytában a tengeren tettünk meg az 5 és fél nap volt Szicília és Spanyolország közt (kb. 790 tmf) illetve 4 és fél nap Gibraltár és a Kanári-szigetek közt (kb. 700 tmf)

Tengeren voltunk összesen: 344 órát, ez 6,6 mérföld/óra átlagsebességet jelent.

Ebből 241 órát üzemelt a hajómotor is. Hol vitorla mellett, hol csak magában. Ez nagyon sok, mi is tudjuk, de e nélkül nem tudtuk volna tartani a szoros ütemtervet.

Ezalatt 1505 liter gázolajat használtunk el, ami 6,2 liter/óra, illetve kb. 1 liter/mérföld fogyasztásnak felel meg.

Hogy én ezalatt mennyit fogyasztottam, azt nem tudom, de 1,5 kg-ot híztam, ami még a keretek közt van, tudom korrigálni.

Ez az út ennyi idő alatt csak ilyen sok motorozással volt teljesíthető, és szükség volt arra is, hogy (még) rosszabb időjárás ne tartóztasson fel minket.

A tempónk bármelyik hajószállítás (delivery) becsületére válna. Ők csak 5 mérföldes átlag-sebességgel kalkulálnak.

Ha az út túlnyomó részét vitorlával szerettük volna megtenni, akkor 1-2 héttel több időt kellett volna rászánni.

Ha több helyen szét akartunk volna nézni (Szardínia, Ibiza esetleg Madeira) akkor még minimum plusz 1-2 hetet.

Tehát ezt az utat 6-7 hét alatt lehet kényelmesen, nézelődősen megtenni. Meg persze aki ráér, még több időt is rászánhat…

Sajnos ennyi időnk nem volt, 3 hét alatt kellett megoldani a feladatot, többre egyikőnk se tudott volna elszabadulni.

Sajnáljuk, hogy nem láthattunk többet, ugyanakkor semmiért nem adnánk ezt az élményt, megcsinálnánk még egyszer, ugyan így. 

Még egyszer köszönjük Gyurinak a lehetőséget, hogy vele hajózhattunk, és jó szelet kívánunk nekik a földkerülő útjukhoz!

Ezt a térképet egy előző életemben - 1520 körül - mint Piri reisz, török tengernagy és térképész készítettem az Oszmán birodalomban. Elnézve a műholdas képeket, egész jól sikerült…

Bár a Tisza kicsit feljebb ered, de honnan a fenéből tudhattam volna ezt akkoriban…

Kedves Olvasó!

Így vagy úgy, de a végére értél ennek a történetnek. Ha tetszett, kérlek kattints az oldal tetején/elején lévő kék lájk gombra (2020 január 7-én kapcsoltam be), nagyon örülni fogok minden visszajelzésnek.

Balaja

időrendi sorrendben, azaz "fejjel lefelé".

Minden vackot be lehet állítani a blog.hu-n, csak egyet nem, nevezetesen azt, hogy a legújabb, legutóbbi bejegyzések alulra kerülhessenek. Így aztán aki időrendi sorrendben szeretné a történetet elolvasni, annak alulról kell kezdenie, és minden egyes bejegyzés elolvasása után fel kell ugrania a következő elejére... Ti is kipróbálhatjátok, tekerjetek az oldal legaljára, és kezdjétek el onnan olvasni. Tök idegesítő, de a szerkesztő adminok szerint egy blog már csak ilyen.

Szerintem a blog írójának, és az olvasónak is be kellene tudnia állítani, hogy milyen formában szeretné olvasni, "blogosan"-é, állandóan fel-le ugrálgatva, vagy időrendi sorrendben, szépen felülről lefele, ahogy történt, ahogy a bejegyzések keletkeztek egymás után.

A 3. blognál jöttem rá, hogyan lehet kicselezni a Blog.hu mindenteldöntőit, és ott már nem újabb bejegyzést írtam minden napra, hanem mindig kiegészítettem a bejegyzést a következő nap történéseivel.

Persze, azért nem ilyen egyszerú a dolog, mert egy bejegyzésbe csak 7-10 nap anyaga fér bele, és aztán lehet fel-le másolgatni az eddig írt szöveget, hogy minden időrendi sorrendbe maradjon. Elég macerás és időt rabló a folyamat, de mindent az olvasóért, és csakazért is, hogy ne legyen igazuk a Blog.hu megmondóinak, hogy milyennek kell lennie egy blognak...

LMB:  Lehet Más a Blog

Először is, híztam 1,5 kilót.

A log szerint megtettünk 1976 tenger mérföldet. De ez nem a valós táv, hiába jegyzetelem szorgalmasan minden nap délben a log állását.

A GPS szerint 2278 mérföldet hajóztunk, (6591-4314) ezt tekintem mérvadónak.

Ezzel átértünk volna az Atlanti óceánon is.

Utunk 17 napig tartott (406 óra).

Ebből szárazföldön töltöttünk 2 és fél nappalt (Szicília, Almería és Gibraltár) és 2 éjszakát (Szicília és Gibraltár)

Pontosabban: Brindisi: 3 óra, Leuca: 7 óra, Portorosa: 22 óra , Almería: 7 óra , Gibraltár: 33 óra

A leghosszabb szakasz, amit egyfolytában a tengeren tettünk meg az 5 és fél nap volt Szicília és Spanyolország közt (kb. 790 tmf) illetve 4 és fél nap Gibraltár és a Kanári-szigetek  közt (kb. 700 tmf)

Tengeren voltunk összesen: 344 órát, ez 6,6 mérföld/óra átlagsebességet jelent.

Ebből 241 órát üzemelt a hajómotor is. Hol vitorla mellett, hol csak magában. Ez nagyon sok, mi is tudjuk, de e nélkül nem tudtuk volna tartani a szoros ütemtervet.

Ezalatt 1505 liter gázolajat használtunk el, ami 6,2 liter/óra, illetve kb. 1 liter/mérföld fogyasztásnak felel meg.

Hogy én ezalatt mennyit fogyasztottam, azt nem tudom, de 1,5 kg-ot híztam, ami még a keretek közt van, tudom korrigálni.

Ez az út ennyi idő alatt csak ilyen sok motorozással volt teljesíthető, és szükség volt arra is, hogy (még) rosszabb időjárás ne tartóztasson fel minket.

A tempónk bármelyik hajószállítás (delivery) becsületére válna. Ők csak 5 mérföldes átlag-sebességgel kalkulálnak.

Ha az út túlnyomó részét vitorlával szerettük volna megtenni, akkor 1-2 héttel több időt kellett volna rászánni.

Ha több helyen szét akartunk volna nézni (Szardínia, Ibiza esetleg Madeira) akkor még minimum plusz 1-2 hetet.

Tehát ezt az utat 6-7 hét alatt lehet kényelmesen, nézelődősen megtenni. Meg persze aki ráér, még több időt is rászánhat…

Sajnos ennyi időnk nem volt, 3 hét alatt kellett megoldani a feladatot, többre egyikőnk se tudott volna elszabadulni.

Sajnáljuk, hogy nem láthattunk többet, ugyanakkor semmiért nem adnánk ezt az élményt, megcsinálnánk még egyszer, ugyan így.

Még egyszer köszönjük Gyurinak a lehetőséget, hogy vele hajózhattunk, és jó szelet kívánunk nekik a földkerülő útjukhoz!

Balaja

2017.11.02 – Csütörtök

18. nap, 100 tmf (Log 6289 )

Megérkeztünk Las Palmas-ba

Hajnali négykor jött a váltás. Szabiékal feltekerjük a genakkert, mert a csökkenő szélben be-beesett, már csak csapkodott és a grosszal meg a génuával próbáltunk olyan irányt találni, ami jó a vitorláknak, meg nekünk is. Megbeszéltük a tudnivalókat, aztán mi lefeküdtünk. Maradt egy újabb 3 óránk aludni (úgy, mint este 8 és éjfél közt). Lehet ezzel a két részletben alvással együtt élni - főleg akkor, ha utána ki tudod magad aludni – de azért jó, hogy csak háromnaponta kerül sor a kutyaőrségre. Félálomban még hallom, hogy Szabiék betekerik a fejünk felett a vitorlákat és beindítják a motort. Úgy látszik ennyi volt a szél mára…

Rögtön utána - legalábbis nekem úgy tűnt - Gyuri ébreszt minket, hogy keljünk, mert itt vagyunk Las Palmas előtt. Odakint még sötét van, de a város fényei már nagyszerűen látszottak. A parton szabályos távolságra csillogó-villogó toronyházak meredeztek az ég felé, nem is emlékeztem rá, hogy ekkora épületek vannak a kikötő mellett a parton. Közelebb érve derült csak ki, hogy amiket mi először felhőkarcolónak néztünk, azok valójában tengeri fúrótornyok, sorban szépen kikötve a legkülső móló mellé.

Még rendesen sötét volt - tudja a manó hány óra van itt - csak nagyon lassan derengett. Nem lett volna jó itt várakozni, a horgonyzó, valamint ki- és behajózó nagy dögök közt. Előre engedtünk egy böszme konténerszállítót, amelyik túl magabiztosan pöfögött befelé. Mi még úgyis ráértünk egy kicsit.

A mi yachtkikötőnkben, ahol foglalva van a helyünk, sötétben nem szabad állítólag behajózni. Illetve, inkább úgy mondom, hogy csak olyan helyre állhatsz be, amit a recepciósok kijelölnek neked. Ők meg éjjel nem dolgoznak. Tehát nincs olyan, hogy beállsz, kikötsz valahol, aztán majd a marinéróval megbeszéled, hogy például csak egy estét maradnánk. A navi-n megtaláltuk a marina bejáratát, élőben is közeledtünk felé, csak az volt a zavaró, hogy csak a bejárat jobb oldalán égett egy piros lámpa, a másik oldalon meg semmi. Ettől függetlenül biztonságosan betaláltunk a kikötőbe és már kezdett világosodni is.

Ha először érkezel ebbe a kikötőbe, a recepció előtt kell megállnod. Ott a móló természetesen már foglalt volt, de egy jó ötlettől vezérelve, odaálltunk a tankoló stég egyetlen még szabad helyére. Innen Gyuri meg tudta ejteni a bejelentkezést is, és ahogy a kút kinyitott, feltöltöttük csurig az üzemanyagtartályokat is. Ezért már nem kell még egyszer ide átállni. Persze előtte felbontottuk a pezsgőt, amit hajnali fél egykor hiába kerestem, hogy betegyem a hűtőbe – pedig félálomban direkt kimásztam még az ágyból – de Gyuri már megelőzött. Kóczintottunk ismét, gondolatban elismerően megveregettük a vállunkat (a többiekét kicsit emberesebben), hogy jó munkát végeztünk. Igaz, ez kicsit olyan, mint ha a tanárok minden pénteken pezsgőt bontanának az igazgatóval, hogy „Na, ezen a héten is túl vagyunk, ez nagyon gáz volt!”, vagy a könyvtárosok minden 1000. beérkezett könyv után (nem kiadott) ünnepelnének. Tanulhatnának tőlünk, bár kétségtelen, hogy viszonylag ritkán fordul elő, hogy a tanáriban nyakon öntik az embert egy fél kád vízzel, vagy hogy másfél napig étlen-szomjan kell a könyvtár közepén a padlón összegörnyedve feküdni…

De, egyik sem kötelező…

Csak hajózni: „Navigare necesse est”

A tankolás utána a motorcsónakos marinérók megmutatták a helyünket. Egy 3,8 méter széles placcra kellett beállnunk, a 4 méter széles Pintá-val, két vitorlás közé. Ez úgy működik, hogy beteszed a résbe a fenekedet (a hajóét természetesen, a sajátoddal ne próbáld ki) és mindkét oldalt kiül két-két olyan acélos combizomzattal rendelkező versenyző mint én, és betolatás közben kicsit szét-, illetve arrébb nyomja az egész hajósort, pont annyira hogy beférjünk. Szinte ki se kellet kötni a hajót, olyan fixen álltunk a végén.

Azért rögzítettük a Pintá-t rendesen.

Megérkeztünk. Szerencsésen, időben. Bár ennek ára volt… De megérte.

Köszönet Neptunnak, hogy kegyes volt hozzánk, és mindannyian épségben elérhettünk utunk végcéljára, Las Palmas-ba.

Köszönet az otthoniaknak, édesapámnak, gyermekeinknek, Andi szüleinek, munkatársaimnak és mindenkinek, akik segítettek, tartották a frontot, és nem hagytak semmit elsüllyedni.

Köszönet a kedves olvasóknak is - bár megjegyzem (ahogy édesapám nekem szokta) - a nyilvános dicsérettel elég fukarul bántak, a kommentek soraiban… Végül is, ez még orvosolható.

Állítólag Gyuri is meg volt velünk - a legénységgel - elégedve, de ezt csak egy nagyon célratörő, már-már fenyegetően ható kérdésemre volt hajlandó beismerni.

Ja, még egy, ha bárkinek bármi kérdése lenne, szívesen válaszolok rá!

 Na, de ha Pinta meg is állt, az élet nem. Mielőtt elmegyünk várost nézni, elhatároztuk, hogy utána nézünk a lognak, a sebességmérő műszerünknek. Azt már írtam, hogy az első nap, rögtön az indulás után, Szabi, Búvár Kundot megszégyenítő módon, a hajónk alá merülve kiszabadította a pörgettyűt, és az a felszabadítás után mutatott ugyan valami sebességet, de mindig kevesebbet, mint amit a GPS mért. Vagyis sok lerakódás maradhatott még rajta, így nekünk egy csaló logunk volt egész úton, ami menet közben szolgáltatott hamis adatokat, ellentétben a Volkswagen csaló szoftverével, ami álló helyzetben – a mérőpadon – mér kisebb károsanyag kibocsájtást.

A megoldás nagyon egyszerű - talán el sem hiszitek - ki kell szedni és meg kell tisztítani a logot. Ami ugyebár a hajó fenekén, kívül a vízben van. Nagyon sokáig én is meg voltam győződve arról, hogy ez nyilván csak akkor lehetséges, amikor kiemelik a hajót a vízből, vagy zátonyra futtatják…

Szerencsére, okos és a pontos sebességre kíváncsi emberek találtak erre egy frappáns megoldást: átfúrták a hajó fenekét és vízzáróan belecsavarták a sebességmérő műszert, ami így belelóg a tengervízbe, és a „menetvíz” forgatja a számlálót. Ezt bármikor ki lehet szedni, megtisztítani és visszarakni. Zseniális. Egy apróságra azért nem árt odafigyelni, nevezetesen, hogy amikor kicsavarod a logot, elkezd beömleni a hajótestbe a tengervíz, egészen addig, amíg vissza nem teszed. És ugye majdnem mindenki tapasztalt már olyat, hogy a menet nem akar rákapni…

Nem kell ettől beszarni - mondja az, akinek nincs hajója - de amikor az ember éppen az élete munkáját lékeli meg, csavarja ki fejen állva a dugót és ömlik be a víz, bizony nem kizárt, hogy megremeg a keze a visszadugaszoláskor…

Tudtuk, hogy valójában nagyon egyszerű a művelet, többször is beszéltünk út közben a tengeren Gyurival arról, hogy ki kéne szedni, megtisztítani, de végül nem engedtünk a csábításnak, és úgy döntöttünk, várunk addig az akcióval, amíg olyan helyen nem áll a hajó, ahol félsiker esetén (fél sikernek nevezem azt amikor ki tudod csavarni a logot, de vissza már nem) legalább az árbóc vége kiáll majd a vízből…

Hát eljött az a pillanat. Neki készültünk.

Felszedtük az orrkabin padlóján a két kis lapot, Gyuri odahasalt, fogta a törlőrongyot és a pótdugót – amit a log helyére lehet ideiglenesen becsavarni – én meg tartottam az egyik kezemmel a zseblámpát, a másik kezemmel meg a fényképezőgépet, gondoltam félsiker esetén feldobom a blogom, néhány exkluzív katasztrófa képpel… Fejben készültem néhány jótanáccsal, arra a bizonyos esetre, például hogy támaszkodjon a homlokával a padlóra, és akkor a másik kezét is rátapaszthatja a lyukra, amíg mi el tudunk szaladni, vagy ha jól bírja, akkor majd szívószállal kell neki szervíroznom a gin-tonicot pár óra múlva ott a padlón … Tovább nem jutottam, mert a logot blugggy kiszedte, a pótdugó menete hidegvérrel rákapott, és már benn is volt. Kb. egy vödör tengervíz folyt csak be, ami elfolyt a hajófenékbe, ahonnan az automata fenékszivattyú (bilge pumpa) nyilván lassan kipumpálta. Ennyi. No action…

Hát, nem ennek a blogomnak a reklámbevételéből fogom megvenni majd az első hajómat…

Lefotódokumentáltam a kivett, eltengericsigázódott logot, a tisztítást meg későbbre hagytuk.

Nincs itt semmi látnivaló… Gyerünk be az óvárosba…

https://youtu.be/D5T6snnugCI

2017.11.01 – Szerda

17. nap, 147 tmf (Log 6189 )

Utolsó napunk az óceánon + 1 bálna

Reggel 9-re jött annyi szél, hogy a motor helyett ismét felhúzhassuk a genakkert. Talán ez tetszett meg a delfineknek is, mert ismét csatlakoztak hozzánk, utunk során már sokadszor. Aki tudott, kiment a hajó orrába, és a lábunkat kilógatva csodáltuk a hancúrozásukat. Nem csoda, hogy az ókori hajósokat, embereket is megragadta a viselkedésük, szökőkutakon, mozaik képeken és padlókon örökítették meg őket, hisz nincs még egy olyan barátságos, intelligens lény, amely ily gyakran csatlakozik hozzánk - vízen járó emberekhez - tengeri útjaink során.

Anikó ebédre elkészítette a lencsét – nagyon finom lett - de ez sem segített rajtunk, a szelünk elállt és ismét motort kellett indítani. Ezúttal, egy órán keresztül 2600-as fordulattal, pörgettük a motort a szokásos 1600-1800 helyett, mert bizonyos időközönként ezt a motort is meg kell hajtani (Volvo használati útmutató, hasonlóan a csak városban használt autókhoz), hogy…, hogy… mit, tudom én. Hogy kitisztuljon, kiégjen a lerakódásoktól, vagy ilyesmi. Nem akarok nagyobb hülyeséget írni.

Ha van szél, nem szívesen állunk le, vonjuk be a vitorlákat, hogy fürödjünk egyet, de a motort egyszerű leállítani, így megtettük, hogy csobbanjunk egy utolsót az óceán „közepén”, a 3000 méter mély medencénkben.

Ilyenkor mindig kötélen kiengedünk a hajó után két puffert, amibe bele lehet kapaszkodni, nagy elővigyázatossággal meg lehet lovagolni (vigyázat, kiütésveszély!), és valaki folyamatosan figyel a fedélzeten, hogy lát e cápát. Nem tudom, hogy ez elég-e, de a filmekben mindig úgy jön ez a ragadozó, hogy kiáll a hátuszonya és csak az utolsó métereken merül a felszín alá, támadni. Remélem ezt a cápák is tudják…

Ricsi megnézte a víz alatt a hajótestet, és mintha kötél horzsolási nyomokat látott volna a tőkesúly első élén az algagátló festésen, amit az elvágott algír halászháló okozhatott.

Tegnap valamiért lemaradtunk a déli napmagasság méréséről, de ma időben eszünkbe jutott, ismét előbányásztuk a szextánst és egymás után megmértük a nap magasságát a horizonttól. Minden mérés pillanatában lefotóztuk a navi képernyőjét, amin rajta vannak a pontos kordinátáink és a másodpercre pontos idő. Azt reméljük, hogy majd otthon, a „hosszú téli estéken”, ki tudjuk számolni, hogy abban a pillanatban tényleg ott voltunk-e, ahol voltunk. A mérési eredményeket utólag megnézve megállapítottuk, hogy akkor delelt a nap – vagyis akkor volt dél a mi hosszúsági fokunkon – amikor éppen Gyuri mérte meg a nap magasságát. Közvetlen előtte és utána is, kisebb napmagasságot mértünk.

A szextánst alig pakoltuk el, amikor az árbóc teteje felől jött a kiáltás: „Bálna!”. Szabi vette észre a hajó orrából a kis vízpárafelhőt, messze előttünk. Lelassítottunk, alapjáraton járó motorral siklottunk felé, de megérzett minket, és szép komótosan eltempózott tőlünk, hol jobbra, hol balra kitérve. Egyedül volt. Nem tudtunk olyan közel kerülni hozzá, mint a Földközin látott bálnákhoz, nem úszott el mellettünk, így nem láttuk igazán a méretét, de abban mindannyian egyet értettünk, hogy valamivel nagyobb, hosszabb lehet, mint azok, úgy 10-12 méter. A típusát meg pláne nem ismertük fel, nem volt a hátára írva, hogy például: „ AMBRA’S  11.8 ”. Mert, így utólag utánanézve, szerintem ez is, meg a tarantói öbölbeliek is ámbráscetek lehettek. Nem volt olyan cápás vagy delfines hátúszójuk, hanem hátrébb egy tompa kipúposodás, ahogy a képen látható. A szájukat sose láttuk, csak a buci homlokukat tolták ki egy kicsit a vízből, amikor a felszínre emelkedtek levegőt venni.  

A bálnavadászos könyveket olvasva, én mindig úgy képzeltem, hogy a vízpárának - amit a bálnák kitrombitálnak - egy jó kis szökőkútnyinak kell lennie, ha a bálnavadászok már messziről kiszúrják. A mi cetünk, azonban csak olyan másfél méternyit szusszantott fül – mondjuk mi így is észrevettük - de nem is volt olyan mobydicknyi hosszú, csak olyan kisebb, magyaros, de a mienk.

https://youtu.be/tdMvg7zGiEY

A gin-tonic után megint erősödött annyit a szelünk, hogy kitekerhettük a genakkert és leállíthattuk a motort.

Az utolsó óceáni naplementénket a hajóorrban csodáltuk meg, és közben azt próbáltuk kideríteni, hogy hány óra van itt és mennyi lehet Las Palmas-ban. Nem akartunk sötétben odaérni, és a kikötő előtt várakozni, viszont minél tovább beszéltünk az időzónákról, téli-nyári váltásról és UTC-ről, úgy elbizonytalanítottuk egymást, hogy a végén már abban sem voltunk biztosak, hogy 17 órakkor ittuk-e meg gin-tonic-unkat. A végén abban maradtunk, hogy megpróbálunk a felvilágos

A ma esti lesz az utolsó éjszakai ügyeletünk, éjféltől 4-ig leszünk soron. Las Palmas még 40 mérföldnyire volt, de már látszott hogy merre van, mert a fényei kicsit világosabbá tették arra fele az ég alját. A genakkert fent mertük hagyni estére, mert az autopilotot a szél irányára állítottuk. Pár napja használtuk először ezt a funkciót, amit én már nagyon régóta kerestem, és senki sem tudta megmutatni nekem. Még a budapesti hajókiállításon, a Garmin standján se akart az eladó ilyen funkcióról tudni. Wind Vane, vagy mi a neve, és az a lényege, hogy nem egy meghatározott irányra kormányozza a hajót, hanem a szél irányára figyel, vagyis hogy melyik oldalról és hány fokról jöjjön állandóan a szél és annak megfelelően kormányozza a hajót. Ezt használva nem fordulhat elő az, hogy ha változik a szél iránya, akkor átvág a vitorla, vagy a hátszélről oldalszélre fordulás lefekteti hajót. Viszont, ha megváltozik a szél iránya, a hajó is fordul vele, alkalmazkodik hozzá és teljesen más irányba megy, mint eredetileg szerettük volna, de más baj nem történik. Azért itt is kell figyelni.

Örülök, hogy megtudtam, hogy ez  hogy kapcsolható be, most meg arra vagyok kíváncsi, hogy van-e olyan kütyü, ami figyelmeztet arra, ha mondjuk 10 fokkal eltér a hajó egy kívánt iránytól…

Mivel nem kellet rohanni (feltehetően), inkább hagytuk magunkat biztonságosan a szélre kormányozni. Ilyenkor pláne el tud bambulni az ember fia és lánya, ha csak jóformán nézelődni kell. A kellemes semmittevésből, a rádió rángatott ki, valaki nagyon Pintázott a hangszóróból.

Ki az, és mit akar? Visszaszóltam, hogy hallom, Over, és vártam, hogy melyik csatornára váltsunk. Elkezdte a mondókáját, de semmilyen csatornaszámot nem hallottam ki belőle. Csak azt, például, hogy „Klipper”, meg azt ismételgette, hogy „Portside”. Mi baja van ennek? Milyen klipper van itt? Ő az, vagy engem nevez annak? (a klipperek voltak a leggyorsabb teherszállító vitorlások Onedin-ék idejében) Vagy egy „Portside” nevű hajóról hív? A rádiózásban a hajók nevét mindig háromszor meg kell ismételni, ez persze csak kettő volt.

Egyébként régebben komolyan eljátszadoztam a gondolattal, hogy ha egyszer lesz egy vitorlásom, akkor azt a „Na, mi újság Wagner úr” -ra fogom keresztelni, de nemrégen rájöttem, hogy az egy nagy marhaság. Lenne. Mire eldarálnám háromszor a hajóm nevét vészhelyzetben, addigra már talán el is süllyednék…

Na, de térjünk vissza a Portside-ra…

Fussunk neki még egyszer, és megkértem a bemondót, hogy ismételje meg a fejtörőt. Sokkal okosabb nem lettem abból sem, max. annyival, hogy VALAMILYEN klipperről van szó, meg hogy ő egy hajó, és tán ki akar térni, és pontosabban azt mondta, hogy „Portside to Portside”.

Közben rénéztem az AIS-re, jött is egy hajó pont felénk: „Yes, OK!” válaszoltam, aztán mondtam még, hogy látom őket, és hogy mi vitorlával hajadunk. (vitorlásoknak elsőbbsége van általában - erre blazíroztam - persze csak ha megadják…) Most, hogy jobban abba az irányba meresztettem a szemem, amerre látnom kellet volna, felszisszenek, hú bakker, ezt tényleg pont erre jön! És mekkora! Pont Las Palmas felől jött, amerre világosabb volt az ég alja és ezért nem tűnt fel a piros és zöld lámpája, amikor előzőleg körbe néztem. Rákattintottam a hajóra az AIS-en, hogy mik az adatai, mikor ér ide, és akkor megértettem mindent.

A hajó neve „NS Clipper” volt (na ezt megjegyeztem), tehát ő hívott, és alatta egy 240 méter hosszú, 42 méter széles, 12 méter merülésű tanker robogott kicsit balról, 13 csomós sebességgel velünk szembe. 10 perc múlva itt lesz. Tipikusan az a farolós, fordulékony, könnyen irányt váltó járgány…

Viszont, ha az „NS Clipper” a hajó neve, akkor „Portside to Portside” az mindketten bal oldalról-t jelent, vagyis azt javasolta, arról akart megbizonyosodni, hogy én is úgy gondolom, hogy olyaténképpen haladunk majd el egymás mellett, hogy balról látjuk a másik hajót.

És már el is fordult egy kicsit. Nagyon jó…

Vagyis, tulajdonképpen, hibátlanul megoldottam a feladatot, tökéletesen válaszoltam… Csak erre kicsit későn jöttem rá…

Az volt a baj, hogy nem váltott csatornát. Meg, nem volt hajlandó magyarul beszélni…

Egyébként is elmentünk volna egymás mellett, csak ő olyan kis izgulóska volt…

Utána hallottunk még fél füllel két másik hajót egyeztetni, ők Starboard to Starboard-on hagyták el egymást.

Így könnyű, ha nekem is ezt mondják, meg nem klippereznek…

Más izgalom nem volt az őrségünk alatt.

*Lábjegyzet:

Portside a hajó menetirány szerinti bal oldalát jelenti (kikötői oldal, valószínűleg arra az oldalra kötötték ki leggyakrabban a hajókat. Nézz utána az Onedin családban)

Starboardside a hajó jobb oldala (csillagos oldal, a tenger, vagy víz felőli oldalt jelenti)

2017.10.31 – Kedd

16. nap, 140 tmf (Log 6042 )

Első rádiózásom

A szél még mindig gyenge, várjuk, hogy mikor fordul már északira és erősödik meg egy kicsit, mint ahogy az előrejelzés ígéri. Addig is a vitorla mellé a motort is be kell kapcsolnunk, hogy időben odaérjünk Las Palmasba. A hajónkon van hosszúhullámú rádió berendezés is, ami egy Pactor nevű rendszerrel kiegészítve lehetővé teszi, hogy Gyuri e-maileket írjon és fogadjon, valamint időjárási térképeket kérjünk le a körzetünkre a következő 3 napra. Nagy segítség ez, jó tudni mire számíthat az ember, és a nagy irgum-burgumokat jobb eséllyel el lehet kerülni.

Tegnap a legyengült szél már nem tudta folyamatosan kidagasztani a színes félszeles vitorlánkat és a hullámok által jobbra-balra billegtetett árbóc miatt a hol kifeszült, hol beesett „vászon” vagy megfeszítette, vagy lazán lóbálta a genakker behúzó kötelét, így az leszakította a mentőöv sárga tokjának egyik rögzítését a hajókorlátról. Hogy el ne hagyjuk, Gyuri ma előkereste a vitorlavarró készletet és Andi segítségével visszavarrta a tépőzárat a tokra.

Ebédre Anikó főzött céklás rizottót csirkemellel. Elég lilára sikerült, de finom volt és többen is repetáztunk belőle, még akkor is, ha Anikó szerint lassú rizzsel sokkal finomabb. (már csak gyors rizs volt a hajón)

Este miénk volt az első őrség 8-tól éjfélig. Már majdnem telihold van, nagyon jók a látási viszonyok. A tenger nyugodt, a szél gyenge, a vitorla mellett a motor is duruzsol. Az AIS-en észreveszem, hogy az a hajó, a Challenge, ami párhuzamosan halad velünk, 3,5 mérföldre tőlünk nyugatra, az szintén egy vitorlás hajó. 13 méter hosszú és látjuk is az árbócfényeit.

Már többször próbáltam rádión beszélni más vitorláshajókkal, de eddig még egyik se állt szóba velem. Tavasszal a Biscaya-öböl közepén láttunk messziről egy másik yachtot, és hiába hívtam őket háromszor is, nem válaszoltak. Ma délután ugyan ez történt, hívtam a velünk ellentétes irányba haladó vitorlást – valami Konger Cuantanamer féle nyelvtörő volt a neve – de vagy le volt halkítva a rádiójuk, vagy nem figyelték a 16-os csatornát, vagy nem ismertek rá a hajójuk nevére, ahogy én próbáltam kimakogni, mert nem válaszoltak. Hívjam, ne hívjam őket? De mit mondjak nekik? Kérdezzem meg hogy mit ebédeltek vagy hogy hány óra? Ricsi is kíváncsi volt a rádiózásra, de addig vacilláltam, hogy mire rászántam magam a hívásra, elment aludni. Egye fene, mi történhet? Legfeljebb ha nem értjük egymást, letolom őket, hogy nem tudnak magyarul…

„Challenge, Challenge, Challange, itt a Sailingyacht Pinta, Pinta, Pinta, jelentkezz” Hívom végül angolul őket a 16-os csatornán.

Elsőre semmi. Másodikra úgyszintén. Harmadik után is semmi. Úgy látszik ez nem az én műfajom…

„Itt a Challenge, hívja a Pintát, vétel”

Szólal meg nemsokára a rádióban egy női hang. Átváltunk a 17-es csatornára, és megkérdezem, hogy tud-e németül.

„Yes, I speak German” válaszolja nagy örömömre, és elkezd spanyolul karattyolni…

Még németebbűl, nem menne?

„Doch, natürlich!” Hohó, ez menni fog! Egy fél gibraltárnyi szikla esett le a szívemről… és el kezdtünk kvaccsolni.

Megtudtam, hogy ők nem látnak minket (a holdfénytől csillogó tenger miatt nem láthattak, vagy még nem vették le a napszemüveget), négyen vannak meg egy kutya (mint a négy páncélos), és Lanzarote-ra tartanak.

Meséltem én is magunkról, aztán jó utat kívántunk egymásnak és elköszöntünk. Na, megy ez még is!

Sokkal kellemesebb most már az esti őrség. Nincs olyan hűvös mint a Földközin, és már nem csapódik le a pára a fedélzetre. Lehajtottam a Sprayhood-ot, a szélvédő ponyvát, így már fekve is lehetett a csillagokat figyelni. Tudom már hol van a Syrius, és a Bika csillagképbe is bele láttam a V alakú bikafejet a szarvakkal.

Tegnap este, azt vettük észre, hogy kicsi, ősziesen lassú legyek kerültek valahonnan a hajóra. Afrika 60 mérföldre van, úgyhogy kizártnak tűnik, hogy onnan migrálódtak, ha meg itt keltek volna ki, akkor nem túl bíztató a helyzet. Andi és Ricsi délben tisztogató versenyt folytattak, ami eredményes lehetett, mert ma este már nem döngicsélnek a szalonban a lámpák fényében…

Szabiék jönnek utánunk, reggel 8-ig aludhatunk.

2017.10.30 – Hétfő

15. nap, 148 tmf (Log 5902 )

Napvadászat az Atlantin

Még Afrika partjai előtt – tanulva a tavaszi Jersey szigeteki óraátállásból – lekapcsoltam a telefonomon az automatikus hálózati időzóna beállítás funkciót. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen előrelátó vagyok, engem nem fognak még egyszer ezzel az időátállítgatással összezavarni. Gondoltam.

Tegnap reggel - a hajnali kutyaőrség után – délelőtt 10-kor lettünk volna ismét soron, és még szerencse, hogy magunktól felébredtünk, mert elfelejtettem beállítani az ébresztőt. Megnéztem telefonomon: 8.41, akkor még van idő bőven… Megnézi Andi az övén: 7.41. Akkor még lehet aludni egy strófát. A biztonság kedvért kimegyek a szalonba, hogy megnézzem, melyik óra jár jól, és ott esett le az állam, mert ott meg 9.41-et mutatott a fali óra. Na, álljunk csak meg, hogy is van ez? Mi van itt? Mivel az a hajóidő a 9.41, tehát éppen volt időnk felöltözni, és pontban 10-kor átvettük az ügyeletet. Akkor, hogy is van ez? Lassan megfejtettük:

A hajó idő a 9.41 az nem változott, mert az az UTC (a volt greewnichi idő) +2 óra a magyar nyári időszámítás miatt.

De miért lett 1 órával kevesebb az én telefonomon, amikor letiltottam minden bezavaró átállítódást? Megvan, épp ma volt az átállas a téli időszámításra, és a téli-nyári átállást nem lehetett letiltani a nagyon okos telefonomon, azt magától megtette nekem. Akkor ez a teló vízálló, de nem egy hajós kronométer…

De mi lett Andi órájával a mobilján? Csak feltételezzük - net híján – hogy az is átállt a téli időszámításra, plussz Marokkó partjainál az ottani időre. Apropó, Marokkóban téli időszámítás? Hülyén hangzik, de nincs jobb ötletünk. Na, akkor most már tudjuk (tudni véljük), merre, hány óra…. Gondoltuk.

Gyuri tegnap elárulta, hogy van a hajón egy igazi szextáns is, amivel a nap magasságát lehet megmérni és gyakorlatilag egészen a 90-es évekig ezzel navigáltak a hajókon. Ennek nagyon megörültünk Ricsivel, mert nekem még egyáltalán nem volt ilyen műszer a kezemben (hajón talán neki sem), és már nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan működik. Gyuri megmutatta nekünk, aztán mi is próbálkozhattunk. Olvastam már, hogy mozgó hajón, nem egy egyszerű mutatvány a mérés, ezt csak megerősíteni tudom. A szemem káprázott, ahogy a nap véletlen néhányszor szűrő nélkül bekukucskált a túl oldalon, a jobbkarom meg félig lezsibbadt a tartásától, mire kész lettem. Szóval a kezdeti lépések fitneszedzésnek sem rosszak… Félvakoknak.

Elhatároztuk, hogy holnap is megmérjük a nap magasságát, amikor éppen delel. De mikor is lesz majd dél??? Ezen jól elvitatkozgattunk. Majd kitaláljuk, ha más nem, kimérjük, hogy mikor áll legmagasabban a nap.

Más. A söröskriglimről még nem meséltem. Tavasszal hoztam a hajóra 5 Campus fesztiválos műanyag korsót, amit itt hagytam Gyurinak. Kerestem, amint felszálltam a hajóra, de bevallotta, hogy ő nem használta, úgyhogy rövid úton kihajította. Ezzel csak az volt a baj, hogy számítottam rájuk, és nem hoztam újat. A sört korsóból szeretem inni igazán, meg a gin-tonicnak is tökéletesek voltak azok a fél literes poharak. Rögtönöznöm kellett, ezért kineveztem egy fél literes uborkás befőttesüveget erre a célra. A funkcióját szinte tökéletesen betöltötte fül nélkül is, egyedül az optikával volt némi, igen komoly probléma:

MINDENKIT vizeletmintás üvegre emlékeztetett. És nem üresre.

Sajnos engem is. Nem írom le azokat a furcsa tekinteteket kezdetben, amikor meghúztam a „korsóm”, de elmondhatom, hogy minden más volt, csak nem vágyakozó… Ezen feelingen az oszladozó hab csak rontani tudott, és hiába gyöngyözött az üveg fala a kellemesen hideg sörtől, én is csak nagyon nehezen kezdtem el neki hinni, hogy: Jó lesz…

Egy vitathatatlan előnye volt, senki nem kívánta meg a felebarátja sörét… Később átváltottam kukoricabefőttes üvegre. Itt a gyanútlan nézelődő, már, már hihetett is volna a címkének, de láttam a szemeken, nem dőlt be a trükknek senki…

Az ebédfőzések kezdenek egyre később tolódni. Ennek leginkább az a fő oka, hogy az éjjeli őrségek után mire mindenki megreggelizik, kb. dél lesz, és csak délután 2-3 fele kezd az első éhes ember elgondolkozni azon, hogy mit is fogunk enni ebédre. Ma Gyuri megfőzte a spagetti Carbonara-ját, amivel már az Adria óta fenyegetett minket. Nagyon jól sikerült, el is fogyott minden.

Közvetlen ezután, gyakorlatilag a 17 órai gin-tonic következett, majd rá nemsokkal a Sundowner, a naplemente ital.

A szél egész nap nagyon gyenge volt, lassan kialakulóban voltak a hosszú, lapos Atlanti hullámok, de még nem épültek föl olyan igazi, méltóságos óceáni hullámokká.

Az éjjeli szolgálat alatt, a csillagokkal ismerkedtem, a telefonom Sky View Free és Star Tracker App-jával.

Ez a progi a GPS, és/vagy a mobilhálózat alapján tudja, hogy éppen hol vagy a föld felszínén, és hogy abban az időpontban éppen melyik égitest, csillagkép hol van, és ha a telefont ráirányítod, kiírja a nevét.

Egy idő után a holdhoz viszonyítva akartam valamit megkeresni, amikor nem találtam a holdat a telefonom képernyőjén. Körbe forgattam többször is, kerestem mindenhol, de nem volt sehol. Ez nem lehet, hisz az igazi ott van fent az orrom előtt. Eddig mindig ott volt a helyén. Végül lemondóan leengedtem a telót tartó kezem, amikor véletlen megpillantottam a Holdat: A képrenyő szerint, mélyen a horizont alatt kellet volna lennie.

Tehát, akkor már a csillagkereső programom, illetve a nagyon okos telefonom se tudja, hány az óra… Ezek szerint nem vagyunk egyedül ezzel a hajón. Pedig szerintem, a GPS jel alapján tudnia kéne az UTC pontos időt.

Egyszer az autós navimon be akartam állítani az órát, hogy ne mást mutasson, mint az autóé. Szétkerestem a menűben, de nem volt sehol. Nem lehetett beállítani (azon biztos nem), mert nyilvánvalóan a műholdról kapja az órajelet. Végül az autó óráját kellett hozzáigazítani…

A csillagnéző app-et megpróbáltam kicselezni azzal, hogy átállítottam a telefon óráját minden szóba jöhető időzónára, de nem hagyta magát befolyásolni. Szerinte a hold a tengerben volt, és halvány lilu gőze sem volt arról, hogy mi világított – mindennél fényesebben - ott fenn az égbolton…

Semmi sem tökéletes.

2017.10.29 – Vasárnap

14. nap, 82 tmf (Log 5754 )

Kiértünk az Atlanti óceánra

A Gibraltári szoroson először keresztbe átvágunk motorral (Gyuri nem akarta vitorlával kerülgetni a szorosban útjogos teherhajókat az áramlásban), majd nagyvitorlát húztunk reffelve a 25 csomós hátszélben (30-as befújásokkal) és a marokkói partok közelében suhantunk az Atlanti óceán felé a sötétben. Nem volt nagy a forgalom a Gibraltári szorosban, csak 4-5 hajó keresztezte az utunkat. Az  egyik, aki elől ki is kellett térnünk - mivel ütközési veszély állt volna fenn, ha nem változtat valamelyikünk az irányán - ránk is villogott figyelmeztetően a reflektorával hogy ő az útjogos.

Átérve, a marokkói oldalra, egy óriási fehér arab felirat világított egy hegyen, ez fogadja az Atlanti óceán felől érkezőket. Szerintem nem Hollywood volt kiírva, az arab betűkkel.

Szabiék jöttek utánunk a kutyaőrségbe, nekik tartósan 30 csomó feletti, lassan erősödő szelük volt - szerencsére hátulról – és emiatt aggódtak egy kicsit.

Az is mutatja, hogy nem elég csak a műszereket (AIS, radar, navi) figyelni, hanem gyakran kell körbe nézni, különösen a jobb oldal felé, mert egy másik, hasonló vitorlás yachtot csak akkor vettek észre, amikor az jobbról kb. 100 méterre mögöttünk keresztezte a hajónk útját. Nem mutatta őket sem az AIS (vitorlás yachtoknak még nem kötelező) sem a radar, csak szabad szemmel kellett volna őket észrevenni.

Pár éjszakával ezelőtt mi jártunk hasonlóan a kutyaőrségben, mi egy kompot vettünk csak akkor észre, amikor az balról jobbra már átért előttünk. Itt nekünk volt ugyan elsőbbségünk, de jobb tudni arról, hogy meg is fogják-e azt adni, és nyugtalanító, hogy sem szemmel, sem a műszereken nem vettük észre ezt a nagy dögöt, pedig minden hajót bejelölök, ami előttünk vagy utánunk keresztezi majd az utunkat. Nem volt vészesen közel, kb. egy mérföldre és még az AIS nem riasztott.

De, vissza Szabiékhoz. Jött még később feléjük két reflektoros speedboot, akik valószínűleg a marokkói parti őrséghez tartoztak, úgyhogy nekik is mozgalmas szolgálatuk volt. Láttak viszont ők is egy szép holdlementét.  

Reggelre, ahogy távolodtunk a Gibraltári szorostól és annak „Düseneffekt”-jétől, folyamatosan csökkent végül a szél ereje, úgyhogy először kireffeltük a vitorlákat, majd a genakkert is felhúztuk. Végül a szél szinte teljesen elállt.

Azon tanakodtunk, hogy csináljunk-e mi magunknak szelet, azaz legyen-e lencse leves babfőzelékkel a vasárnapi ebéd, de mivel a zöldborsó már kiolvadt és a sertéshúst is meg kellett már főzni, ezért ez a vasárnapi ebéd ezúttal nem maradt el, hanem Andi nagyon finom zöldborsó levest főzött, én pedig elkészítettem a nap legjobb pörköltjét az Atlanti-óceánon. A szűkösen kalkulált ütemterv miatt be kellett indítani a motort (ismét), ezért húzunk nyílegyenes csíkot a térképen Las Palmas felé.

Naplementekor kiültünk a hajó orrába, és egy pohár italt kortyolgatva figyeltük a napot, ahogy a felhők mögött ki- és elbújva lenyugodott. Majdnem lemaradtunk róla, ezt még gyakorolnunk kell, bár nekünk sok alkalmunk már nem lesz rá most, Gyurinak viszont igen.

2017.10.28 – Szombat

13. nap, (Log 5671)

Egy nap Gibraltárban, a majmokkal…

Reggel, amikor kinéztem a hajónkból, nem hittem a szememnek. Mi ez? Hová tűnt a Sziklám??? A ködtől alig láttunk vagy 50 méterre. Hogy lesz ebből majd kilátás a Szikla teteji szétnézőből???

Ha egy a hidalgó is azt mondja nekem -  mint a csigaevők odaát - hogy ne aggódjak, mert a spanyol sziklák is ugyan olyan szépek, mint az angol, akkor bemosok neki egyet...

(lásd: Köd a La Manche Csatornán 2017. április 4-én

http://balajaazoperencian.blog.hu/2017/04/09/2017_04_04_kontroll_csoport_446)

Délelőtt egy stoppos lány körbekérdezgette a mólónkon a hajókat, hogy ki vinné el őt a Kanári-szigetekre, sajnos ki kell ábrándítsak néhány nyálas, akarom mondani, nyályas olvasót, hogy fotót ezúttal sem készítettem a jelentkezőről, pedig messziről nem is nézett ki rosszul a ködben. Szerencsére a köd lassan felszállt és elindulhattunk a Gibraltárt felfedező gyalogtúránkra.

Bekocogtunk, a határátkelő helyre, betettem az útlevelem a megfelelő helyre, zünnyögött, hümmögött, fotózott a gép, aztán semmi. Végül kiírta, hogy tegyek be egy másik útlevelet. Jó vicc… Először azt hittem, hogy nem mosolyogtam elég őszintén, aztán meg hogy tegnap a csíkos pulóveremben voltam, ma meg sötétkékben jöttem, és azért nem ismer fel, végül észrevettem, hogy ezúttal az útlevelem fényképes oldala helyett a borító belső oldalát raktam rá a szkennerre. Be kellett látnom, hogy ezúttal igaza volt a gépnek, és a Lánchídról szerintem még az édesanyám se ismert volna fel…

Aztán a megfelelő oldalt berakva felcsapódott a boksz ajtaja, és én is átstartolhattam a brit felségterületre. A reptérnél zöld közlekedési lámpa jelezte a gyalogosoknak is, hogy átsétálhatunk kifutópályáján. Mintha csak a nagykörúton mennél át, és még ha hallottál is már róla, élőben átbaktatni ott, ahol pár perc múlva leszállhat egy repülő, hát furcsa érzés… Különösen, akkor amikor elkezdenek kolompolni mögötted és eresztik le a sorompót, te meg tekergeted a nyakad, hogy vajon merről érkezik alacsonyan az intercity…

Szerencsére csak napi 3-4 járat van, úgyhogy elég jók a túlélési esélyeid, úgy 1 : 10.000-hez… (ezt most leellenőriztettem a fedélzeti matematikusunkkal…)

A várfal alagútján keresztül bejutottunk a főtérre és az egyik étterem terasza előtt álló hazánk leánya – a vendégfogó – leszólított minket és nagyon kedvesen, sok hasznos információt, tippet mondott el nekünk Gibraltárról. Azzal bíztatott, hogy ilyenkor, délután 3-4 fele ki szokott tisztulni az ég a hegy felett, akkor érdemes felmenni a felvonóval. Innen ki-ki a saját felfedező útjára indult, de előtte még megbeszéltük, hogy ki mit fog majd vásárolni, hogy a hajó készleteit feltöltsük. Ricsi útja először egy patikába vezetett, hogy a torokfájására vegyen valamit, aztán együtt bóklásztunk vele tovább.

A lanovkára, ami a hegyre felvisz, oda-vissza 14,5 fontba került egy jegy, csak oda 12-be. Találtam egy körutazást ajánló taxist (nem volt nehéz, mert majd minden téren áll egy-kettő a reklámplakátok mellett) aki fejenként 30 euróért körbe vinne minket Gibraltár legfontosabb látványosságaihoz - belépőjegyek inklusive - csak hozzunk még egy embert. Ezek is fideszesek? Alapvetően nem vagyok a híve az ilyen városnézési módszernek, de ez most itt, mind árban, mind időben ideálisnak tűnt. Szabiékat telefonon megfűztem, hogy tulajdonképpen ők is erre vágynak, csak még nem tudták, ezért a botanikus kertben újra összefutott a kis csapat, Gyuri kivételével. Ő már délután vissza akart menni a hajóra, hogy rendbe tegye, kitakarítson, stb. Ez lassan úgy hangozhatna, mintha mi sose takarítanánk, de ez nem így van, Gyuri egyszerűen csak gyorsabb, mindig megelőz minket…

Beültünk egy pizzériába, hogy egy kis harapással elüssük az időt háromig, mert egyre jobban látszott, hogy nem kamu, amit a hazánk lánya mondott és folyamatosan kezdett tisztulni a légkör és egyre magasabbra és magasabbra láttunk a hegyen. A taxissal, Williammel megbeszéltem, hogy a mór várrom helyett, mi inkább a hegyoldalba fúrt alagútrendszert néznénk meg, ahonnan ágyúkkal védték a Sziklát az angolok. Szerzett még hozzánk egy spanyol házaspárt, hogy teltházas legyen a fuvar, mi még húztuk volna egy kicsit az időt – hogy tovább tisztuljon a hegy teteje (na, nem a turistáktól) - de aztán mondta William, hogy igyekezzünk, mert négykor bezár a pénztár. Tehát beszálltunk a Opel kisbuszba, elindultunk vele egyre feljebb a szerpentinen, a hegy déli oldalára, az Európa Pont fölé, ahonnan szép a kilátás, meg ott a pénztár a nemzeti parkba, és ha már így van, raktak oda egy herkulesoszlopos kis szobrot is. Teljesen felejthető a szobor, művészeti értéke 0,2, viszont talán itt számítják be egész Gibraltárban legjobban az eurót. A távcsövek, vagy egy fonttal vagy egy euróssal működnek. Menjünk tovább. A következő állomás Saint Michelle cseppkőbarlang volt, amire 15-20 percet kaptunk. Állíthatom, hogy ez viszont minden várakozásunkat felülmúlta. Nagy koncertbarlang az elején, hangulatos, idevaló zene, és az ütemekhez igazított színes fényjáték. Nem is kicsi, jól kiépített, egyszerűen nagyon szép! Ajánlom mindenkinek. Mivel itt vagy 25 percet is eltöltöttünk, megsürgetett minket William, hogy haladjunk, mert 4 és 5 között lejár a majmok munkaideje, mennek haza, és láthatóan nem viccelt, hanem a négylábúakra gondolt. Én csak másodjára.

A következő megálló a hegygerincen volt. Itt már parkoló sincs, egyszerűen megállnak egymás után a kisbuszok (ide már csak ezek jöhetnek föl). Kiszálltunk és tényleg, néhány majom már kezdett lefelé mászni a sziklákon. Nem győzöm világossá tenni, hogy ezúttal is a szőrös majmokra gondolok. Amelyeknek farka is van. A fenébe, még mindig félreérthető, szóval nem az angolokra…

Nagyon szép volt a kilátás, jól meg lehetett figyelni, ahogy a keletről fújó szél hajtotta felhők kénytelenek felemelkedni a hegygerinc fölé, majd ott átbuknak a túloldalra. Lassan dudáltak mögöttünk, visszaszálltunk, és az utolsó menetrendszerinti helyre mentünk, az ágyús alagutak bejáratához. Ez a hegy északi oldalán van, vagyis arra a földnyelvre néz, ami a szárazfölddel, Spanyolországgal köti össze Gibraltárt, ahol az angolok a repülőteret is építették. Jó hosszú, girbe-gurba, és emelkedős-lejtős az alagút (vagy 8 perc alatt értünk vissza a bejárathoz ütemes tempóban). Ágyúállások egymás után, jó kilátással, és korabeli katonaruhás bábúkkal, a falakon meg ismertető táblák és festmények a harcokról. Az ezerhétszázas évek elején foglalták el az angolok Gibraltárt – ha jól emlékszem – és olyan, a korabeli haditechnikával bevehetetlen erőddé alakították, hogy a spanyolok minden próbálkozása a visszafoglalásra kudarcot vallott. Ehhez persze az is kellett, hogy a britek tengeri nagyhatalomként folyamatosan biztosítani tudják az utánpótlást.

https://youtu.be/7sFSfSYVw0c

A spanyolok a mai napig visszakövetelik Gibraltárt, de erre annyi esélyük van, mint ma az ellenzéknek vizsgálóbizottságot felállítani a magyar parlamentben. Egyébként meg, a spanyolok is elfoglaltak egy hídfőállást - Ceutát-  Afrikában, a Gribraltári-szoros túloldalán és van is elég gondjuk vele, hogyan védjék meg az illegális bevándorlóktól. Érdekes, itt az unió pénzügyileg is támogatta annak idején a 6 méter magas, több "Soros" kerítés építését.

Mi még feltétlen szerettünk volna innen elmenni, a vendégfogólyányunk által javasolt függőhídra, és kértük Williamet, hogy mutassa meg nekünk, merre menjünk. Ő csak csóválta a fejét, hogy gyalog nagyon messze van, és felajánlotta, hogy az út végén elvisz minket oda. És tényleg, jól értettük, amikor a spanyol útitársaink kiszálltak a végállomáson, csapott velünk még egy kanyart az egyirányú hegyi körúton – a nemzeti parkosoknak megmutatta a jegyünk, és szólt, hogy csak repetázni jövünk – és elvitt minket a függőhíd közelébe. Szuper William, köszi!

Tényleg klassz a kilátás a városra, és a Gibraltári öbölre. Összesen 37 horgonyzó hajót számoltam meg a vizen, aminek egy részét kisebb ellátóhajókból éppen tankolták az olcsó üzemanyaggal, a többi pedig sorára, illetve a kikötőre várt.

Ha az elhaladó hajók nagy része itt tankol, akkor már értem, hogy miért éri meg ilyen olcsón adni itt a dízelt. Egyébként ugyan így vámmentes itt Gibraltárban az alkohol és a cigaretta is, megy is a csempészet rendesen Spanyolország fele.

A majmokkal eggyütt (tudjátok, a Makákó Gibraltáris-okkal,… na végre megvan) szépen lesétáltunk a hegyről, és egy templom után leültünk egy kocsma teraszára. Itt adtak csapolt barna sört. Ott nem. Megegyeztem angolul a csapos hölggyel, hogy 6 font alatt nem fizethetek kártyával, fontom nincs, de 4 euró 20 centért ad egy kórsóval. Utána a marokkói tulajjal beszélgetve kiderült, hogy Puskás szuper volt, tudja mi az a „mis-más-olás” és egyébként a fent nevezett hölgyet Andreának hívják, és szintén magyar. Ismét köszöntünk egymásnak Andreával, és elölről kezdtük az ismerkedést. Ő Budapestről jött, mi az Adriáról hajóval, négy éve itt dolgozik és a spanyol oldalon lakik, onnan jár át minden nap gyalog, úgy mint a legtöbben. Egyébként 35.000-en laknak Gibraltárban és 12.000 járnak át dolgozni Spanyolországból. Köztük sok magyar és román is, akiknek nagyon könnyű a dolga spanyolul megtanulni. Ez pedig nagyon fontos itt, mert a gibraltári nyelv úgy néz ki, hogy elkezdődik a párbeszéd angolul, aztán pár mondat után átváltanak spanyolra. Tulajdon képpen elég mindkét nyelvnek a felét tudni, csak a jó felét kell ismerni… Talán nekem is megy félig a gibraltári. (mert félig tudok angolul)

Este 9 fele a főtéren ismét összefutott a kis csapatunk - a lábunk már kb. 10 centivel rövidebb volt – és az Ocean Village bulinegyeden keresztül sétálva hazafelé tartottunk. Az Eroski centerben megvettük a még szükséges dolgokat (ne gondoljon senki rosszra, csak jóra) és a határon átlépve hazavonszoltuk magunkat. Az útlevélkezelő automata regisztrálta, hogy a lánchidas fazon elhagyta a brit felségvizeket, és a körforgalomnál teszteltük ezúttal a járdát is.

Este fél 11-kor kihajóztunk az Alcaidesa yachtkikötőből és a gibraltári öbölben horgonyzó hajók közt kinavigálva célba vettük Afrika legközelebbi pontját, a szoros túloldalán.

2017.10.27 – Péntek

12. nap, 151 tmf (Log 5672 )

Úton Herkules oszlopai felé az Alborán tengeren

A hajnali őrségünkben delfinek csatlakoztak hozzánk a sötétségben. Legalább 8 delfin cikázott, mókázott a hajónk orra előtt, a navigációs lámpáink piros és zöld fényében. Nem tudtuk pontosan megszámolni őket, mert még sose hallhattak arról, hogyan kell egy rendes tornasorba beállni. Volt úgy, hogy egyszerre hatan, egyvonalban startoltak el a hajó alól, és lőttek ki nagy sebességgel előrefele. Csodálatosan fluoreszkált a körvonaluk a vízben, ahogy elsuhantak mellettünk, a hajó orra alatt. A biztonsági hevederrel rögzítve álltunk Andival a hajóorrban vagy fél órán keresztül, csodálva az éjjeli természeti show-t. A feleségem még visszament még egy fél órára nézelődni, ilyenkor persze nem fázik… Szerintem a színes navigációs fények, szerinte a másfél csomós ellenáramlás által lassított hajó vonzotta a delfineket a közelünkbe. Vagy mindkettő együtt. Vagy egyik sem és jókor voltunk egy helyen…

Délelőtt 10 óra fele Szabi észrevett két fekete szarvacskát kiállni a vízből. Hogy kizárjuk, hogy nem az ördög szarváról van szó, kitérünk arra. Egy félig leeresztett, összecsuklott dingi fekete vége állt ki a hullámokból, motor és hulla nélkül. Mivel egyikőnk se tud vele mit kezdeni – repülőn nem vihetjük haza, a hajón nincs elég hely - ezért ott hagyjuk, és megyünk tovább. Reméljük nem migránsok utazása ért dermesztő véget, bár jobb ötletem ezen a környéken nincs.

Utunk során ma először látunk más vitorlásokat a tengeren, most rögtön négyet is, mindannyian nyugat felé tartanak. 13.00 órakor tűnt fel először „A Szikla”,  Gibraltár a párából, egy kis felhőpamaccsal a tetején. Fél órával később én is előtűntem a kabinunkból ahol 10 órától 13.30-ig durmoltam egyet.

Délről megkerültük Gibraltárt az Európa Pontnál, ahol egy kecses minaret tornya szökik az ég felé. Szerintetek milyen üzenete van annak, hogy mecset áll az Európa Pont nevű helyen, az unió egyik kapuján? Vagy csak véletlen az egybeesés, és ez a hely van a lehető legtávolabb a várostól? Esetleg ezt, vagy az elődjét még a mórok építették, és ettől függetlenül is teljesen normális a dolog, ha a hívők imaházat akarnak építeni maguknak. Interneten utána lehet nézni, majd én is megteszem.

Fél hatkor kötöttünk ki Gibraltárban, repülőtér kifutója mellett lévő három üzemanyagtöltő kút egyikén, az Ocean Village közelében. Gibraltárban vámmentesen lehet a hajókba üzemanyagot venni, az általunk vett 615 liter dízelért 324 eurót fizettünk, ami literenként 0,53 centnek, azaz 162 Ft-nak felelt meg. Ha egyszer hajóval erre vezet az utatok, úgy tervezzétek, hogy minél üresebb tankkal érkezzetek meg ide (a biztonságot szem előtt tartva).

https://youtu.be/aDxdrZrfWw0

Rádión megkérdeztük mindkét angol marinát, hogy tudnak- fogadni minket egy éjszakára, de azt mondták, hogy sorry, de nem fér be a hajónk. Szerintem a hangyabokányi magyar akcentusom többet nyomott a latban, mint a Pinta hossza…

Sebaj, átmotoroztunk a kifutópálya túloldalára, a spanyol oldalon nemrég épült Alcaiseda Marinába, ahol 35,47 €-ért tárt karokkal vártak minket egy napra. Itt van mosási lehetőség is.

Kikötöttünk, pezsgőt bontottunk, végre eljutottam vitorlással Gibraltárba.

Kicsíptük magunkat és este átmentünk gyalog a határon az angol területre, hogy egy jót vacsoráztunk, sörözzünk.

A határátkelő helyen az útleveleket az olasznál kicsit modernebb beléptető rendszer ellenőrizte, itt is minden emberi beavatkozás nélkül. Odaálltál az autópálya parkolói WC-bejárathoz hasonló sorompós automatához, ráraktad a szkennerre az útleveled fényképes oldalát, az beolvasta, majd fotót készített rólad, hogy összevesse az útlevélben szereplő igazolványképpel.

Zümmögött egy kicsit még magában, aztán annyival üdvözölt minket az angol területre való belépés alakalmával, hogy: Vegye el az útlevelét! Na, ennél még a parkolóházi sorompóink is udvariasabbak…

Gibraltár főterén egy borozó teraszán jót söröztünk és nagyon finom halat ettünk. A spanyol oldalra visszatérve viszont megtudtuk, hogy nem szabad a körforgalmon egyenesen átvágni, még gyalog se, és éjjel sem. Pedig olyan hívogató fehér kaviccsal volt teleszórva a pálmafák köze, hogy még a parkrombolás tényállása sem foroghatott fennt. Körül néztünk, sehol senki (rendőr), nekilódultunk és még szinte a közepéig se értünk már dudált is mögöttünk egy rendőr terepjáró, és utánunk kiabáltak. Visszaintettünk, hogy minden ok, most már egyenesen a rövidebb kijutni (mint a nyúlnak a kerekerdő közepétől kifelé), és elköszöntünk. Azt hitték nem értettük meg pontosan őket, mert előbb odaértek a túloldalra mint mi, és már ott vártak minket. Na, ennek nem szokott otthon jó vége lenni, gondoltam… Kicsit emeltebb hangon megint elmagyarázták és megmutatták, hogy ott van körbe a járda a gyalogosoknak, amit most már mi is észrevettük: Ahh, ja, ja, tényleg! Sűrűn sorryztam, hogy így benéztük azt a járdát, majd intettünk, hogy OK továbbra is minden, és útjukra engedtük őket… Az ERŐ velünk volt.

Azért, rendesek voltak.

Hét tengeren töltött éjszaka után, ismét kikötőben kikötve aludtunk egy jó nagyot.

2017.10.26 – Csütörtök

11. nap, 114 tmf (Log 5521 )

Partra szálltunk mi is Ibériában, a mórokat követve  

Majdnem úgy, ahogy terveztük, pitymallat után egy bő órával értünk Alméría kikötőjébe.

Elhaladtunk a rozsdás acélmonstrum mellett (amiről régen tehervagonokból eresztették le csúszdán a hajók gyomrába az ömlesztett árukat) és befordultunk a jachtkikötőbe, ahol annak sarkába irányítottak minket. Kikötés után elmentünk egy jó kis parti zuhanyzásra, ahol a zárt terekben a padló (így öt napi hajózás után) mókásan imbolygott, mint egy elvarázsolt kastélyban. Borotválkozáskor meglepve éreztem, hogy még mindig fáj a tegnapi jobb horgos nyoma, amivel még nem is büszkélkedtem el senkinek. Strandoláskor - tudjátok - a gyerekek szeretik meglovagolni a, felfújhatós delfineket vagy cápákat, és megpróbálnak minél tovább egyensúlyozni rajta. Tegnap a fürdéskor véletlenül a lábaim közé keveredett a hajó után kikötött legnagyobb puffer. Nagy és kitartó kapálózás után már majdnem legyűrtem és felülkerekedtem a gazon, amikor az kiszökött a vasmarkú combjaim szorításából, és mint egy rakéta kilőtt a vízfelszín irányába. A legnagyobb probléma az az, hogy a puffergyártók és tervezők nem gondolnak az ilyen veszélyes helyzetekre, és kőkemény szilárdságú műanyagból öntik ki a fender végét, ami vasököl keménységgel csapja állon, a mit sem sejtő arra járókat… A pufferünk a övön alulról jövő, váratlan jobb horgosával majdnem kiütéssel győzött ellenem, amiből a többiek csak annyit láthattak volna, hogy széttárt arokkal hátra repülök a Coriolis erőtől mint egy a kürjét éppen befejező rodeós, majd állkapcámat tapogatva, csillagokat látva a kötél után kapkodok… Természetesen bátor indián módjára meg se nyikkantam (nem is tudtam volna a víz alatt) és csak hápogtam, ahogy ismét a felszínre jutottam.  Szóval, kemény sport ez a vitorlázás, a fele sem tréfa…

A fogaim szerencsésen túlélték a bődületes megrázkódtatást, bár még óvatosan kell a tapaszokat harapdálnom. Mert, hogy az volt az ebéd.

Kerestünk a parton egy amerikai mintájú mosodát, mert van ugyan mosógép a hajón, de vagy még nincs beüzemelve, vagy olyan az a szekrény, mint a mesében, ahol a vár ura meghagyja a legkisebbik szabó legénynek, hogy mindenhová be lehet nézni, menni, csak oda nem tanácsos, mert nem is tudom mi történik akkor. Nem is mondott ilyet senki, viszont szerencsére a mosoda nem volt messze (10kg ruha mosása 4€ + 2€ a szárítás, mosószer inclusive, és várakozás közben jól betapaszoltuk magunkat. A hajóra visszatérőben bevásároltunk, majd eliramodtunk egy mór-vár-nézőbe.

Olyan igazi óvárosrészt nem láttunk, még az erődítményszerű katedrális közelében sem, aminek egyetlen kapuját éppen renoválták, a többit meg nem találtuk meg, hiába jártuk körbe, mint a zsidók Jerikó falait.

Fent a várban kiderült, hogy a mórok is tudták, hogyan kell élni. Naná, ők is déliek. A harmadik fal és várkapu után hangulatos, zöld oázis tárult a szemünk elé, szökőkutacskákkal és csobogókkal. Lent a városból, a falak alól, ebből semmit se látni. A panoráma ezúttal felejthető, kopár hegyek a szárazföld felől, jellegtelen lapostetős háztenger a kikötőig, onnan meg víztenger amíg a szem ellát, meg kompterminál és raktárak. 

Gyaloggaloppban visszaügettünk a hajóhoz, mert ha három óra fele kihajózunk, akkor nem kell fizetni.

Na, nem azért mert zárva a büró - gondolhatnák egyesek – hanem mert úriasszony módjára ezt  ajánlotta a recepciós kisasszony.

Amíg úton voltunk, Gyuri szépen lemosta a hajót az összegyűjtött sótól, és kicserélte a motor olajszűrőjét. Az új tömítés teljesen másképpen nézett ki, mint a régi és csöpögött is. Jónéhány telefon- és fotóváltás Palával a hajó felkészítőjével, és a tanácsa alapján megzsíroztuk a tömítőgyűrűt egy kicsit, és működött… Nem csepegett tovább…

A tegnapi elképzeléssel szemben, nem alszunk itt Alméríában, hanem 15.45-kor tovább indultunk Gibraltárba, hogy már holnap este előtt oda érhessünk, és így kicsit több időnk maradjon arra, hogy megnézhessük a gibraltári majmokat. Na, itt véletlen se az angolokra gondoltam.

2017.10.25 – Szerda

10. nap, 138 tmf (Log 5407)

Átléptünk a nyugati féltekére

Mire a nap felkelt, a szelünk is erőre kapott egy kicsit, úgy 11 csomósra, ami már elég ahhoz, hogy „pillangózva” 6 mérföldes sebességgel vitorlázzunk hátszélben. Kicsit később vitorlázatot váltottunk, és a színes genakkert felhúzva, háromnegyedszélben pont a célunk, a spanyolországi Almería felé tartottunk. Nagyon kellemes a menet, öt és félcsomóval haladunk, szikrázó napsütésben. A pezsgők felét behűtöttük, mert pár órán belül átlépjük a greenwich-i 0. hosszúsági fokot, ami nagyjából az utunk felét is jelenti majd. Ricsivel ebédre pásztortarhonyát főztünk Jótengerész módra - ami állítólag még a tavaszinál is jobban sikerült (elegendő mennyiségben) – tovább már nem mertem vele várni, mert a hozzávaló kolbász vészes mennyiségben fogyott, és a végén ott álltam volna egy rakás tarhonyával, pásztor nélkül…

14.33 perckor átléptünk a földünk nyugati féltekéjére, bár még itt hajózunk a Földközi tengeren. Pezsgőt bontottunk, és kóczintottunk a neves eseményre…

Délután kabint cseréltünk Szabival. Mivel Andi és Anikó is részt vett a költözésben, így biztos nem kerülünk be a Párcserélők sorozatba. Még indulás előtt úgy egyeztünk meg, hogy félúton majd kabint cserélünk, hogy mindannyian mélyebben megismerhessük az emeleteságyas Trockíj kabint. A kabin névadója, a felsőágy legelső belakója, Zoli volt - aki csak ő tudja miért – Trockíj elvtársnak állított újabb, örök emléket. Talán a lakosztály egyedi különlegességeit akarta a keresztelővel érzékeltetni, mint például: lehetetlen benne elesni, vagy ha mindkét ember egyszerre feláll, egyik se tud kimenni az ajtón, vagy az a velencei tükör a falon, esetleg az energiatakarékos automata világításkezelő rendszer (bemész az ajtón, felkapcsolod a lámpát, megfordulsz, hátratántorulsz a falnak és a fenekeddel azonnal le is oltod a világítást. Ezt megcsinálod még vagy kétszer, mire taktikát váltasz…) és hát az a kb. 50 cm széles emeleteságy, ami felejthetetlen kapaszkodós élményekkel tudja gazdagítani az utasait (a lee-zsákok ellenére is), ha dől a hajó. Márpedig az egytestű vitorlások megdőlve haladnak, ha fúj a szél.

Utunk első felében minket részesített a szerencse, a Trockíj kabin élvezetében, de nem volt mese, most mennünk kellett. Szóval könnyes szemmel összecsomagoltunk, és átköltöztünk a szomszéd duplaágyas kabinba, a hajó orrába.

 17.05-kor majdnem megállt a hajón az élet. Lent a kabinban pakolásztam, amikor jött a kétségbeesett hír, hogy majdnem lázadás tört ki a fedélzeten, mert késik a Gin-tonic fejadag. Gyorsan orvosoltam a helyzetet, bár elgondolkoztam rajta, hogy mi lesz ezekkel az óceánon majd nélkülem…

Tíz napja vagyunk úton, és utunk során most fürödtünk másodjára, bár volt, aki ezt is kihagyta. Belátom kisebb ennek a hírértéke, ha azt is hozzáteszem, hogy mindez a Földközi-tengerben történt.

19.01 perckor ezúttal én kiáltottam fel: Föld! Föld! Spanyolország partjait én vettem észre először.

Ma este a kutyaőrség a mienk. És mivel a Hold minden nap kb. 50 perccel később nyugszik, így 23.20 fele, Ricsivel együtt ismét megcsodálhatjuk a tegnapesti gálya-süllyedős holdlementét. Csillagos, tiszta az égbolt, észak fele Cartagena fényei világosítják meg az ég alját, dél fele pedig a tenger túloldalán, az afrikai parton, a 80 mérföldnyire lévő Orán fényei.

Holnap reggel 7 órára tervezzük az érkezést Almeriába.

Holnap után, pedig indulunk Gibraltárba.

2017.10.24 - Kedd

9. nap, 154 tmf (Log 5269)

Halászháló vágás az algériai partok előtt az éjszakában

Tegnap este óta Algéria partjai mellet haladtunk látótávolságra, úgy 30 mérföldre. Nekem a délelőtt teljes egészében kiesett, mert a hajnali őrség után reggel 7-kor lefeküdtem, és egészen fél kettőig húztam a vizilóbőrt. Ebédre Andi paprikáskrumplit főzött, a tengeri betegséget már mindenki elfelejtette, úgyhogy jóízűen degeszre ettük magunkat. (én már ébren).

Továbbra is jelentős volt a hajóforgalom, mert itt járnak a kereskedelmi hajók Gibraltár és a Földközi keleti medencéje között. Nagyon rendesek, minimális útvonalváltoztatással mindig kitérnek az utunkból. Láttunk egy vízben úszó barna parabola antennát, ami miután kidugta a fejét egy igazi teknősnek bizonyult. Két verébnyi kismadár körözött sokáig a hajónk körül, közben Ricsi szerint fehér lepkéket kaptak el (kettőt is, de honnan kerül ide a tenger közepére egy lepke?), többször megpihentek a hajón, hol a fedélzeten, hol az ölemben, hol meg Anikó fején:)).

Délután megálltunk egy kicsit a hajóval, kidobtunk két bóját kötélen és fürödtünk egy jót a Földközi tenger közepén, a kellemes 25,4 fokos vízben.  

Mienk a hosszú esti műszak lett, 15.00 órától 23.00-ig. Anikó közben nagyon finom palacsintát sütött vacsorára, aminek csak egy nagy baja volt, hogy csak 2 db jutott fejenként.

Nagyon szép naplementénk volt. Nekem az volt benne a szokatlan, hogy olyan vakítóan tűzött a szemünkbe, hogy még akkor sem lehetett a napba nézni, amikor már félig lent volt. Miután viszont teljesen lement, olyan színpompás lett az ég alja, amilyet csak a giccses fotókon látni az interneten.

https://youtu.be/y24Mb5QHIK8

A tiszta égen ragyogtak a csillagok, egyedül az 50 mérföldre lévő Algír fényei szennyezték az égboltot.

Sajnos csak minimális szelünk van (elég telhetetlenek vagyunk, ha sok szél van az se jó, ha meg kevés az se), így a motorral is rá kell segítenünk, hogy tartani tudjuk a tempót. A többiek lefeküdtek, a tenger csendes. A rádión, a 16-os vészcsatornán érthetetlenül el kezdenek karattyolni valakik egymással. Első hallásra mintha a BL meccset nézve szurkolnának, de ahhoz még korán van, és nem spanyolul, hanem arabul habratyolnak. Halkabbra tekerem a hangerőt, mert már unom a legalább egy órája tartó pofázást, ami akár egy piaci alkudozás is lehetne a hanglejtésből következtetve. A 16-os csatorna arra szolgál, hogy segélykérést lehessen leadni, illetve ha valami más dolgot akarsz megbeszélni egy másik hajóval, akkor ezen veszed fel vele a kapcsolatot, és utána átváltotok egy egyeztetett csatornára, hogy ne foglaljátok tovább a 16-os csatornát a segélyhívások elöl. Egyébként főleg éjjel, a tréfáskedvű, feltehetőleg már nem szomjas tengerészek különböző dolgokkal „szórakoztatják” a többi hajóst, ezzel blokkolva a segélyhívások ledásának lehetőségét. Azt Atlanti közepén a Zöldfoki szigeteki halászok a Quantamérát játszották be hajnalban, Olaszországnál egy szexelő pár adott rádiós élőközvetítést a csúcsponthoz közeledve, majd valaki egy Chopin zongoradarabot gyakorolt egy negyed órán keresztül. Zajlik az élet… Itt meg algériai halászok szennyezik az étert órákon keresztül.

Ahogy haladtunk, a kereskedelmi hajókat figyelve, egyszer csak egy gyenge villódzó fénysorra lettem figyelmes a tenger felszinén, ami utunkra merőlegesen húzódott keresztbe előttünk. Illetve balra, a 20 mérföldre lévő algír partok fele volt egy kis szünet, míg jobbra, a tenger felé úgy kétszáz méterenként pislákoltak, villództak kis fények, ameddig a szem ellátott a sötétségben. Mi lehet ez? Halászháló? De hát olyan hosszú, és egyetlen halászhajót sem látni a környéken, sem annak fényét, vagy AIS vagy radar jelét. Ráadásul két óceánjáró kereskedelmi hajó is halad tőlünk nem messze, velünk egy irányban, párhuzamosan a part felöli oldalon.

Tovább tanakodni magunkban nem volt több idő, ha a teherhajók is itt közlekednek, nem lehet nagy gond, megcéloztam az utolsónak tűnő fényt, és a szabadnak tűnő oldala mellet, úgy 50 méterre elmotoroztam. Nem történt semmi különös - eltekintve egy kis halk „peng” hangtól a hajó fara felől - és haladtunk tovább, amikor távolabbról felgyulladt egy reflektor, ránk szegeződött, és nagy sebességgel egyenesen felénk tartott. Felkapcsoltam a vitorlát megvilágító fedélzeti fényt, hogy jobban lássanak, nekünk ne jöjjenek, Andit meg leküldtem Gyuriért, hogy vendégek állnak a házhoz. Közben a hajó, amiből a fényszóró vakítása miatt semmit sem láttunk, úgy 30 méterre megközelített minket, mögénk került és hátulról kezdett utolérni minket, közeledni felénk. A motorzajban dühös ordibálást lehetett hallani, ezek mégse barátkozni akarnak… Közben Gyurival megbeszéltük, hogy ő a hátsó kabinjában még jobban hallotta a „peng” hangot a hajócsavar felől, vagyis nagy valószínűséggel jól vizsgázott – életében először - a hajócsavarunk kötélvágó szerkezete, és elnyisszanthattuk a hálójukat... Akkor ezért ordibáltak ezek! A rádiót ismét felhangosítottuk, hogy akar-e valaki mondani valamit valami nemzetközi nyelven, mondjuk magyarul, de csak a habratyolás ment tovább oda-vissza, talán kicsit dühösebben… Jobban odafigyelve, néhány ismerős szót is kivettünk, mint Atacion, vagy Please Captain, vagy Merci esetleg Allah… Lehet hogy franciául beszéltek valami elképesztő arab akcentussal, mint ahogy a svájciak tekerik rendesen a német nyelvet. Arra tippeltem utólag, hogy lehet, hogy a teherhajók kapitányait kérlelték, hogy változtassanak utat, kerüljék ki a hálót, de a hajók AIS-jelét figyelve, nem sok sikerrel jártak.

Láttunk viszont egy gyönyörű holdlementét este 11 előtt. A narancssárga színű hatalmas negyedhold sarlója amikor félig elmerült a tengerben, úgy nézett ki mintha egy süllyedő, égő ókori gálya orra merülne el lassan a holdfény által rézvörösre festett a habokban. Ilyet a Hortobágyon azért nem látni…

Több hálót ma este már nem vágtunk el, az ügyeletünk 11-kor lejárt, nem történt semmi bajunk, így nyugodtan bebújhatunk az emeleteságyunkba, a takaró alá.

2017.10.23 – Hétfő

8. nap, 155 tmf (Log 5115)

Afrika a láthatáron  

Egész délelőtt még 22-27 csomós oldalszelünk volt.

https://youtu.be/cOHcZKgk-Rg

A hullámok szépen felépültek, 5-6 méter magasságúakra, úgyhogy hol láttuk a mellettünk elhaladó konténerszállító- és tankhajókat, hol teljesen eltűntek a tornyosuló hullámok mögött. A nehezén – úgy tűnik – túl vagyunk, mégis majdnem mindenkit kerülget a tengeri betegség. Minthogy barátunk még mindig a szalon padlóján érezte magát a legkevésbé rosszul, és már több mint 24 órája nem maradt meg benne semmi, ezért kinéztünk egy algériai kikötőt, és arra felé tartottunk, hogy ott tudjunk majd kikötni, egy kicsit pihenni, regenerálódni.

A tegnapi diétás napunk után Anikó főzött egy zöldséglevest, amihez mi ketten Gyurival bevállaltunk még egy-egy rakottkáposzta készételkonzervet.

15.00 óra fele Andi felkiáltott: föld a láthatáron!

Magas hegyek kontúrjai rajzolódtak ki a messzi párában. Valamiért síknak képzeltem az egész Észak-Afrikai partot Egyiptomtól az Atlasz hegységig. Nemsoká az algériai parti őrség hívta a Pintá-t rádión, hogy hányan és kik vagyunk, honnan és hová tartunk. Miután mélyen hallgattunk arról, hogy semmilyen NGO vagy segélyszervezet nem támogat minket, további jó utat kívántak, és elköszöntek.

Végül műholdas telefonon sikerült Gyurinak otthonról információkat szereznie, és kiderült, hogy a kinézett kikötő sem beléptetésre, sem hajónk fogadására nem alkalmas.

Ismét nyugat felé fordítottuk a Pinta orrát, úgyhogy irány Algír, vagy tovább hajózva Spanyolország, mondjuk Cartagena. A szelünk tovább csendesedett 12-13 csomósra, így már jobban elviselhető a negyedszeles menet.

2017.10.22 – Vasárnap

7. nap, 70 tmf (Log 4960)

A vihart szeretnénk elkerülni

Délelőtt a nyugati széllel szemben Szardínia felé kreuzolgattunk. Miközben lent meteorológiai és útvonaltervezési haditanácsot tartottunk, a szél fél perc alatt megfordult – úgy ahogy előre jelezték - és északnyugatról elkezdett fütyülni. A bukdácsoló hajón senkinek nem volt kedve főzni, ezért a vasárnapi családi ebéd érdeklődés hiányában elmaradt, még majdnem a 17 órai gin-tonic is. Gyuri erőteljes fellépésére volt szükség, hogy: De, az kell! Sötétedés előtt – akinek bírta a gyomra – bekapott még egy kis kenyeret és kolbászt, így a szél folyamatos erősödése mellett, nem csak lélekben készültünk fel egy viharos éjszakára. Meg tudunk előle lépni? Vagy utolér minket a kitudjamilyenerőslesz szélvihar?

https://youtu.be/CWuEs5pK82I

23.00-tól mi vagyunk Andival a soros ügyeletesek. Végül csak én megyek ki egyedül a kormányállásba, semmi értelme, hogy ketten dideregjünk, kapaszkodjunk kint a valamennyire szélvédett sarokban. Andi szundikálva vigyáz rám a szalon foteljából, lábánál a padlón, a tengeri betegség által ledöntött legbetegebb útitársunk próbál pihenni, egy vödör társaságában, Gyuri pedig a készenlétben állva fekszik és alszik asztal melletti ülésen…

A szél 22-29 csomós, kezd süvíteni. Ez még nem vihar, de nagyon olyan szaga van. 2 méteres hullámok dobálják vízzel sűrűn a hajót, a közlekedő edények meg a konyhaszekrények ajtajain dörömbölnek, szeretnének kiszabadulni. A vitorlák jól be vannak reffelve - magyarul kurtítva - úgyhogy nincs más dolgom, mint hogy rendesen kikössem magam, hogy véletlen se eshessek bele a tengerbe, és figyeljem a műszereket, a szelet, meg azt, hogy nem jön-e egy másik hajó az utunkba.

Néha kidugod a fejed, hogy körbe nézz, aztán gyorsan visszarántod, nehogy kapj rá egy jó fröccsöt. Ez is 3/2-es, három rész Földközi, két rész Tirén tengervízből.

Hajnali 1 óra. Az előbb kaptam egy félkádnyi vizet a nyakamba. Még szerencse, hogy fent volt a kapucnim. Épp a navi fölé hajoltam, amikor megérkezett az áldás. Az a furcsa, hogy nem tudod, nem hallod, mikor fog egy hullám átcsapni. Nem akkor, amikor belecsap a hajó orra a hullámokba, sem akkor, amikor felsüvít a szél vagy oldalra dől a hajó, hanem akkor, amikor nem várod. Megfigyeltem.

A Pinta nagyon jól bírja. Az automata kormány a szél irányához igazítva kormányozza a hajónkat, nagyon megbízhatóan. Ez a hajó más, mint az eddigiek, amikkel hajóztam. Azokban este, erősebb szélben bentről sokkal rosszabbnak hangzik a helyzet, mint amilyen valójában. Recsegnek, ropognak, kintről vonyít a szél, verdesnek a kötelek, úgy hangzik, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna a teteje, kitörhetne az árbóc, aztán amikor kidugod a fejed, rád mosolyognak lazán, „mivannemtudszaludni?” stílusban, ahelyett hogy befostak volna. És tényleg, kint normális az idő, kezelhető a hajó, semmi gond… Itt a Pintán meg bent úgy érzed, enyhült a szél, csendesebben mozog a hajó, aztán meg amikor kidugod a fejed a kabinból, majd letépi a süvítő szél, elképedsz a feléd robogó hullámokon. Ezek a svéd hajóépítők tudnak valamit…

Viszont a kis kézi hőmérséklet és páratartalommérőm nem állta ki röhögés nélkül a félkádnyi zuhanyt, és hol 80, hol 48, hol 50 fokos hőmérsékletet mutat. Ilyen jó idő azért nincs…

3 órakkor átadtam az őrséget, aztán pizsamába és ágyba bújtam. Az idő már nem romlott tovább, csak a hullámok lettek nagyobbak.

2017.10.21 – Szombat

6. nap, 191 tmf (Log 4890)

Tirén tengeren, merre, hogyan tovább?

Tegnap este 7-körül indultunk Portoroséból nyugat fele.

Hajnali 4-8-ig voltunk ügyeletben. Reggel 8-kor hajóztunk el a Palermó feletti Cabo Gallo fok mellett.

Palermo-t ezúttal kihagyjuk. Öt éve vártam már itt két napot egy hajóra, nekem nem az a hely, ahová feltétlen vissza akarok térni. Gyurinak sem. A legügyesebben egy útikönyv fogalmazta meg: Palermo olyan, mint a csiszolatlan gyémánt… Na, ezt megjegyzem. Ha tehát, egyszer megkérdezik a véleményetek egy koszos, többnyire omladozó, szemetes és káosz forgalmú városról, akkor ezt kell mondani. Ez esetleg bumburnyák emberekre is alkalmazható.

Szóval 2012-ben, a Reklámszövettség akkori elnökével együtt, ketten vártunk egy vadi új Lagoon 450-es katamaránra, hogy megtegyük vele életünk első hosszabb tengeri útját Palermo-tól az Adriáig.  Mivel egy hajó nem vár, de késik - akár 2-3 hetet is - így már harmadjára foglaltattuk át a Wizzair-nél a repülőjegyünk Catania-ba. A végén már azt mondtuk, inkább ott alszunk pár éjszakát és megnézzük Palermo-t maffiástól, de nem várunk otthon tovább. Ő intézte a hotelszobát, kifejezetten kétágyasat foglalt. Természetesen franciaágyasat kaptunk. Reklamált, intézkedett, de mivel az olaszok egyik szobában sem voltak hajlandók szétfűrészelni a duplaágyat, így kénytelen kelletlen elfogadta, hogy velem bújjon egy ágyba. Mivel tudtam, hogy a hajón még keskenyebbek lesznek a franciaágyak a  kabinban, nem tulajdonítottam annak nagy jelentőséget, hogy 7 vagy 8 éjszakát leszünk majd hálótársak. Tehát ezt még lenyelte, de a cérna akkor szakadt el, amikor megmutattam neki, hogy egy nagy közös lepedő és takaró vár minket… Úgy elszaladt a portára, hogy addig vissza se tért, amíg nem kapott egy plussz lepedőt és plédet.

Megjegyzem, ha ő nem rohan el, valószínűleg én is lebaktattam volna a recepcióra, mert normális fickó volt, de azért ennyire nem melegedtünk még össze… Na ennyit Palermo-ról.

Szicíliát lassan elhagytuk, a térerejével együtt. Gyorsan feltöltöttem még az elkészült naplórészeket a képekkel együtt, telefonáltunk még, aztán elnyelt minket a távolság köde.  

Szardínia felé tartottunk, de erős szél volt várható vasárnap délutántól, ezért lassan el kellett döntenünk, hogy megreszkírozzuk-e, azt hogy a front előtt elérjük Szardíniát (és aztán ott rekedünk legalább két napig, amíg elül a vihar és utána meg semmi szél nem lesz) vagy inkább az afrikai partok fele tartunk, Tunézia és Algéria felé, remélve hogy meg tudunk lépni a vihar elől, és az afrikai partok előtt elosonunk a vihar szélének szelével...

Végül úgy döntöttünk, hogy Afrika és Szardínia között egyenesen tartunk nyugatra, a spanyolországi Cartagena fele, aztán majd meglátjuk… Vagyis nem döntöttünk el még semmit.

Délelőtt kedvező szél kerekedett ahhoz, hogy felhúzhassuk a kék és narancs színű bőszeles vitorlánkat, a genakkert. A napvédő biminit is kifeszítettük, előkerültek a nyári hacukák, a hideg sör, és egyre inkább déltengeri hangulat kezdett eluralkodni a kellemes 28 fokban.

Az ebéd lecsó volt, hogy felhasználjuk lassan fáradó paradicsomokat és paprikákat. Ez az első olyan tengeren töltött nap, hogy nem látunk semmilyen partot, csak a tenger vesz körül minket.

16.00 Meteorológiai tanfolyam. Előadó: Müller Richárd. Hely: a tatfedélzet.

17.00 A Gin-Tonic készítés fortélyai: Előadja a konyhából poharakban: Balaja

Később a szél elgyengült, a genakker visszakerült a helyére, az orrkabin ágya alatti tárolóba, mi pedig az éjszakai beosztásnak megfelelően nyugovóra vagy a kormányállásba tértünk.

2017.10.20 – Péntek

5. nap, Log 4729 Portorose-ban állunk

Taormina, fakultatív programm

A Raymarine cég mára ígérte, hogy kicseréli a radart, ezért szabadnapot kaptunk a kapitányunktól, hogy kiránduljunk egyet. Minthogy úticélként Taorminát választottuk – ahol Gyuri már járt – így viszonylag könnyűszívvel mondott le arról, hogy elkísérjen minket. Béreltünk egy Fiestát, ami nem volt túl nagy ötünknek, cserébe viszont nem csipogott tolatáskor, hogy jelezze a mögöttünk álló robogósnak, hogy útban van. Mondjuk ideje se lett volna, hogy eltolja a biciklit, úgyhogy ő nyerte a betétlapot a végén, mégsem volt felhőtlen az öröme. De, ez már a visszafeleúton történt…

Taormina. Gyönyörű, hangulatos kisváros, jó választás volt, hogy ma ide jöttünk, feltétlen gyertek el Ti is, ha erre jártok. Képeket leírásokat az interneten találhattok, de ha a Balaja szemüvegen keresztül is szeretnétek megismerni, akkor elmondhatom, hogy megnéztük két fő nevezetességét.

https://youtu.be/EoGpXBUcMTk

Az első, a fellegvár bejáratánál van, egy több évtizedes olasz beléptető rendszer (lásd fotó), ami még ma is tökéletesen működik, személyzet nélkül. Gyerekeknek, illetve normál testfelépítésű felnőtteknek ingyenes a belépés, az elhízott személyeket viszont kiszűri a rendszer, ők még pénzért sem nyernek bebocsájtást. Igaz, ez kőkemény diszkrimináció, de azért fizetik a jogvédőinket, hogy tegyenek az ilyen és hasonló jogsértések ellen.

A másik a dülöngélés mentes utcák (lásd fotó), ahol a részegek is garantáltan nyílegyenesen tudnak járni, mind két-, mind négylábon, igaz kicsit dörzsöltek lesznek, amíg haza érnek.

Van egy nagyon öreg, lepukkant színháza még, amit a görögök építettek annak idején. Zéró színpadtechnika, viszont az eredeti hangosítás és szellőzés még ma is tökéletesen működik. Brilliáns hosszútávú befektetés volt ez úgy 2000 évvel ezelőtt, hisz még ma is tódulnak a madarak (mint mi), akik 10 eurót fizetnek a belépésért, holott még előadás sincs. Egy Csontváry nevű magyar szaki készített úgy 150 éve egy színes állapotfelmérő képet. Mellétettem egy fotót mai helyzetről, hogy lássátok, másfél évszázada nem történt semmi, egy tetőt nem bírtak összeütni ezek az olaszok a sok EU-s pénzből. És még van pofájuk egy kisvideón bemutatni, hogy milyen tip-top színház volt ez anno az ókorban, a görög menedzsment alatt.

Tudtak élni ezek a déli népek, jegyezte meg Andi, amikor a korabeli kis főtér teraszán gyönyörködtünk a kilátásban és a színes forgatagban. Hát persze – válaszoltam – nem kellet fűteniük, téliruházatot készíteni, ehelyett lehetett művészkedni, strandolni, színházba járni. Hallottál te már viking színházról? Pláne szabadtériről, tromfolt rá…

Az Etnára felmenni már nem maradt időnk - pedig hoztam hosszúnadrágot, pulcsit és esőkabátot is - de végül nem is bántuk, mert Taormina teljesen elvarázsolt minket, a vulkán meg egész nap felhőbe burkolódzott.

Amíg mi kirándultunk, Gyuri kifizette az egy napi tartózkodásunk kikötöti díját, 100€-t (ez még a horvát árakat is veri, ne ide gyertek lehetőleg) és olyan gyönyörűen kitakarította, felporszívózta és lemosta a hajónkat, hogy öröm volt nézni. Egy nagy Danke sör Neki!

Fél 7-re visszaértünk a kikötőbe, ahol horror áron megtankoltunk a Pintát (1,68€, 515Ft/liter volt a dízel ára) és elindultunk az éjszakába, Szicília északi oldalán Palermo irányába.

2017.10.19 Csütörtök

4. nap, 192 tmf (Log 4672 nm, 4729 Portorose-ban)

Áthajózunk a Messinai szoroson

Éjjel 11-tő hajnali 3-ig, a kutyaőrség idején voltunk Andival a kormánynál. Épp a csizma talpa alatt haladtunk.

A Windytv pár órára 10 csomó körüli totál szembe szelet jósolt, ami menetrendszerűen meg is érkezett és végül 15-16 csomóig erősödött. Két választásunk volt, vagy vitorlázunk hosszabb ideig rossz irányba, vagy átmotorozunk rajta. Ez utóbbi mellett döntöttünk, két óra alatt át is értünk, viszont ezalatt rendesen bukdácsolt a hajó a sűrűn szembejövő hullámokon, Szabiék nem is tudtak aludni a bőszen liftező orrkabinban.

Délelőtt szép időben fordultunk be a Messinai szorosba. Az 3323 méter magas Etnát egyszer mintha látni véltük volna a felhők fölött, de aztán eltűnt, mint ha ott se volna. A hajóforgalom már korábban megnövekedett, de itt még hozzájöttek a kompok is, aminek a többsége nem keresztbe közlekedett, hanem hosszába! Olyan, mint ha Szántódról nem Tihanyba mennének, hanem Badacsonyba. Ezek főleg teherszállító kompok voltak, amik vonatokat és kamionokat szállítottak, amik termináljait nyilván csak távolabb tudták egymástól kiépíteni a csizma orrában és Sziciliában.

A Messzinai szorosban az ár-apály változás miatt akár 4 csomós (szembe)áramlás is kialakul a leszűkülő csatornában. Mi pont jókor értünk oda, mert a 7 csomós sebességünkön az áramlat dobott még három és felet, vagyis 10,5-tel robogtunk át. Ha szembe kaptuk volna az áramlást, akkor max csak annyi történt volna, hogy 10,5 helyett 3,5-tel vánszorgunk át, két-háromszor annyi idő alatt.

https://youtu.be/dQHfunN83i8

Nem véletlen, hogy már az ókorban is voltak kikötők a csatorna ki- és bejáratainál, hisz a vitorláshajóknak valahol meg kellett várni, hogy a kedvező irányba forduljon az áramlás illetve a szél.

Egyébként elgondolkoztam az ókori navigátorokon is. Normális térkép (papír), iránytű és óra nélkül hajóztak rendszeresen a Földközi tenger egyik végéből a másikba. Ez csak úgy lehetséges, hogy az első felfedezők, akik fokról fokra tágították a hatósugarukat, folyamatosan átadták a tapasztalataikat a velük hajózó ifjaknak, és a például a tizedik Athén-Korfu út után már ők is tudták melyik fok, hegy, sziget hogy néz ki, melyik után kell jobbra vagy balra kanyarodni, netán átvágni 2-3 napon keresztül. Gyakran csak nappal hajóztak, és éjszakára lehorgonyoztak, de ahogy biztosabbá váltak a földrajzi és meteorológiai ismereteik a tapasztalataik alapján, a tengereken való átvágást is bevállalhatták, hisz valahol csak kilyukadnak a szemközti oldalon, felismernek tereptárgyakat, és onnan tudják, hogy jobbra vagy balra kell tovább hajózni. (Egyedül Odüsszeusz bolyongott évtizedekig ezen a „tenyérnyi” területen. Vagy csapnivaló volt a memóriája vagy a navigátora, vagy Homérosz is szerette eltúlozni a dolgokat, mint néha én…)

Ahogy mi csodáljuk ezt a térkép nélküli tudást, szerintem ők is ugyan így elámulnának rajtunk, homo facebookiszokon, hogy hogy a kentaúrba találunk el azzal a pálcikatérképpel (BKV hálózatitérkép) a Kőbányából a Hűvösvölgybe…

Nem akarom lekicsinyelni az ókori hajósok navigációs ismereteit, sőt minden elismerésem az övéké, de nem ördöngösség. Például én is el tudok most már autózni Debrecenből Stuttgartba, anélkül, hogy navit használnék, vagy a táblákat figyelném. Autópályán könnyű mondhatnátok, de Drezdába is odataláltam volna harminc évvel ezelőtt, még éjszaka is (és ott nem sok autópálya volt akkoriban), olyan gyakran megtettük azt az utat autóval.

De, vissza a tengerekre. Az Adriáról a csizma sarkánál, Leuca-nál befordultunk a Jón tengerre, majd ahogy átjutottunk a Messinai szoroson és kiértünk a Tirén tengerre, balra fordultunk és haladtunk tovább Szicilia partjai mentén. A távolban a Stromboli vulkán füstölt békésen, mi pedig este fél 10-kor megérkeztünk a Portorose nevű kikötőbe, hogy négy nap menet után kikötött, imbolygásmentes hajón aludjunk egyet.

2017.10.18 Szerda

3. nap, 93 tmf (Log 4537 nm)

Bálnacserkészet

Pontban reggel 6-kor kikötöttünk a csizma sarkában, Santa Maria di Leuca-ban. 9-re vártuk a radarszerelőt, úgyhogy bőven volt időnk egy jó nagy zuhanyzásra, valamint egy finom reggeli rántotta elfogyasztására (nem úgy mint a gályaraboknak).

9 után nem sokkal megérkezett a szervízes, nagy nehezen átállította a nyelvet németről olaszra (úgyhogy ezután mi nem értettünk semmit abból, hogy mit nyomkodott), majd frissítette a radar szoftverét és megállapította, hogy így se megy. Gyurival és Ricsivel közös erővel leszerelték a radart az oszlopáról és nekiláttak szétszedni. Itt magukra hagytuk őket és elmentünk Andival egy világítótoronynéző sétára, mert akárhogy is néztem, az én radarjavítószaktudásomra itt nem volt éppen szükség. Ha nem, hát nem.

Ja, itt kell helyreigazítanom, hogy a mélységmérő nem is rossz! Úgy jártam, mint a helyszínelő rendőr a viccben, amikor bekapcsoltatja az indexet, és azt mondja: jó, most nem jó, jó, nem jó…

Elfelejtettem, hogy a mélységmérő csak úgy kb. 100 méter mélységig tud mérni, mert az annál mélyebbről visszaverődő jelek olyan gyengék, hogy nem érzékeli, és ezt mutatja:---

Az Adria elején, amikor én álltam a kormánynál még 50-70 métert mutatott, aztán a következő alkalommal meg semmit. Persze Brindisben már „megjavult” de ekkorra már szétkürtöltem az éterben a rossz hírt, ami gyorsabban visszajutott kapitányunk fülébe, mint csak na.

Ráadásul a kikötéskor Brindisiben figyelmeztettem Gyurit, hogy a térképpel ellentétben vészesen csökken a vízmélység: 2,5   2,4   1,8   1,4 soroltam (2,4m a merülése a Pintának)

Kapitányunk rückvertsbe rántotta a kézféket és megállította a hajót, aztán mondja a frászt hoztad rám, hisz itt 11 méter a mélység…. (nem is ültünk fel sehova…)

Bakker, én a sebességmérőt néztem… Ez nem az én mélységmérős napom volt… Biztos a tengerenbetegségem okozta…

Persze mesélhetnék egy jó barátunkról, amit most inkább nem teszek, aki órákon keresztül dicsérte a meglepően egyenletesen fújó 23,2 csomós szelet, meg az alig dőlő, szépen futó hajónkat, amíg gyanút nem fogtunk. Mert amikor mi néztünk oda, mindig csak 12-15 csomót mutatott a szélmérő, de ő mindig máskor szólt, így aztán nagy nehezen derítettük ki, hogy végig a tengervíz hőmérsékletét figyelte a jóember. Volt mit hallgatnia a héten, meg néha azóta is...

Térjünk vissza di Leuca-ba. A radarosunk megállapította, hogy nem lát semmi hibát, de tényleg rossz, úgyhogy megbeszélte a központtal, hogy Sziciliában kapunk egy új forgókát pénteken, ha addigra odaérünk, és elment. A navigációs műszerek felét meg otthagyta, görög nyelvre átállítva… A kínaival se jártunk volna rosszabbul. Minthogy egyikünk sem olvasta eredetiben Homéroszt, így halvány dunsztunk se volt, hogy melyik almenű oldal menűjében lehet a Language szó görög ákombákommokkal, ahol vissza lehetne állítani legalább cirill betűkre… Végül Ricsi találta meg a megoldást – le a kalappal - és ha kérditek, jó pénzért esetleg el is mondom nektek. Annyit azért elárulhatok, hogy nem a görög tudása segített…

Délben az egyetlen, utószezonban még nyitva lévő partmenti tavernában ebédeltünk, ahol a koros pincérünk olyan rekedt, halk hangon beszélt – minden nyelvet vegyítve - mintha két napot végig ordítozott volna az Oktoberfesten… Viszont az ebéd finom volt, és nem drága.

Indulás után elmotoroztunk a tenger által a parti sziklákba vájt barlangok előtt, ahová a turistákat szállítják a helyi csónakosok, majd elfordultunk délnyugat felé, hogy átszeljük az Trantói öbölt. A szél továbbra is nagyon gyenge, úgyhogy motoroznunk kell, de itt nagyon csúnya idő is tud hirtelen kerekedni, úgyhogy ha lehet, inkább ezt választanánk.

Holnap talán jön egy kis szél…

A 17 óra egy gin-tonic-kal a kezünkben ért bennünket. Anikót ezúttal nem kérdeztem az összetevőkről, hanem elhatároztam, hogy rendes tengerészt faragok belőle az út végére. Egyenlőre, csak négyéves gyerekeknek való harmadannyi gint és tonicot kapott, a szokásos vízzel hígítva, és lám, majdnem ízlett is neki. Nem reménytelen eset. Pláne ha elárulnám, hogy utána egy stampó páleszt is bedobott, tisztán orvosi célzattal…

Lassan már Sundowner, a naplemente ital következett volna, amikor Ricsi érdekes úszó farönköket vett észre a távolban, úgy 10 óra 30 percnél. Arra vettük az irányt, és izgatottan vettük észre, hogy ezek rönkök valójában a vízfelszínen pihenő bálnák. Négy-öt bálna is volt a körzetben, akik végül lemerültek, amikor úgy 20 méterre a közelükbe értünk, majd kicsit távolabb felbukkantak, és ismét kifeküdtek a felszínre.

https://youtu.be/Qh9rDrY2xRE

Szerintünk olyan 8 méteresek lehettek és farkuk is volt. Illetve farokuszonyuk, vagy mi. Az egyik ki is ugrott a tengerből, mint egy delfin, de mire odafordultunk a kamerákkal, már le is maradtunk a fotózással. Olyan izgatottak voltunk, mint a gyerekek (akik gin-tonicoztak előtte), mert Gyurin kívül még egyikőnk se látott bálnát élőben, közelről.