2017.11.02 – Csütörtök
18. nap, 100 tmf (Log 6289 )
Megérkeztünk Las Palmas-ba
Hajnali négykor jött a váltás. Szabiékal feltekerjük a genakkert, mert a csökkenő szélben be-beesett, már csak csapkodott és a grosszal meg a génuával próbáltunk olyan irányt találni, ami jó a vitorláknak, meg nekünk is. Megbeszéltük a tudnivalókat, aztán mi lefeküdtünk. Maradt egy újabb 3 óránk aludni (úgy, mint este 8 és éjfél közt). Lehet ezzel a két részletben alvással együtt élni - főleg akkor, ha utána ki tudod magad aludni – de azért jó, hogy csak háromnaponta kerül sor a kutyaőrségre. Félálomban még hallom, hogy Szabiék betekerik a fejünk felett a vitorlákat és beindítják a motort. Úgy látszik ennyi volt a szél mára…
Rögtön utána - legalábbis nekem úgy tűnt - Gyuri ébreszt minket, hogy keljünk, mert itt vagyunk Las Palmas előtt. Odakint még sötét van, de a város fényei már nagyszerűen látszottak. A parton szabályos távolságra csillogó-villogó toronyházak meredeztek az ég felé, nem is emlékeztem rá, hogy ekkora épületek vannak a kikötő mellett a parton. Közelebb érve derült csak ki, hogy amiket mi először felhőkarcolónak néztünk, azok valójában tengeri fúrótornyok, sorban szépen kikötve a legkülső móló mellé.
Még rendesen sötét volt - tudja a manó hány óra van itt - csak nagyon lassan derengett. Nem lett volna jó itt várakozni, a horgonyzó, valamint ki- és behajózó nagy dögök közt. Előre engedtünk egy böszme konténerszállítót, amelyik túl magabiztosan pöfögött befelé. Mi még úgyis ráértünk egy kicsit.
A mi yachtkikötőnkben, ahol foglalva van a helyünk, sötétben nem szabad állítólag behajózni. Illetve, inkább úgy mondom, hogy csak olyan helyre állhatsz be, amit a recepciósok kijelölnek neked. Ők meg éjjel nem dolgoznak. Tehát nincs olyan, hogy beállsz, kikötsz valahol, aztán majd a marinéróval megbeszéled, hogy például csak egy estét maradnánk. A navi-n megtaláltuk a marina bejáratát, élőben is közeledtünk felé, csak az volt a zavaró, hogy csak a bejárat jobb oldalán égett egy piros lámpa, a másik oldalon meg semmi. Ettől függetlenül biztonságosan betaláltunk a kikötőbe és már kezdett világosodni is.
Ha először érkezel ebbe a kikötőbe, a recepció előtt kell megállnod. Ott a móló természetesen már foglalt volt, de egy jó ötlettől vezérelve, odaálltunk a tankoló stég egyetlen még szabad helyére. Innen Gyuri meg tudta ejteni a bejelentkezést is, és ahogy a kút kinyitott, feltöltöttük csurig az üzemanyagtartályokat is. Ezért már nem kell még egyszer ide átállni. Persze előtte felbontottuk a pezsgőt, amit hajnali fél egykor hiába kerestem, hogy betegyem a hűtőbe – pedig félálomban direkt kimásztam még az ágyból – de Gyuri már megelőzött. Kóczintottunk ismét, gondolatban elismerően megveregettük a vállunkat (a többiekét kicsit emberesebben), hogy jó munkát végeztünk. Igaz, ez kicsit olyan, mint ha a tanárok minden pénteken pezsgőt bontanának az igazgatóval, hogy „Na, ezen a héten is túl vagyunk, ez nagyon gáz volt!”, vagy a könyvtárosok minden 1000. beérkezett könyv után (nem kiadott) ünnepelnének. Tanulhatnának tőlünk, bár kétségtelen, hogy viszonylag ritkán fordul elő, hogy a tanáriban nyakon öntik az embert egy fél kád vízzel, vagy hogy másfél napig étlen-szomjan kell a könyvtár közepén a padlón összegörnyedve feküdni…
De, egyik sem kötelező…
Csak hajózni: „Navigare necesse est”
A tankolás utána a motorcsónakos marinérók megmutatták a helyünket. Egy 3,8 méter széles placcra kellett beállnunk, a 4 méter széles Pintá-val, két vitorlás közé. Ez úgy működik, hogy beteszed a résbe a fenekedet (a hajóét természetesen, a sajátoddal ne próbáld ki) és mindkét oldalt kiül két-két olyan acélos combizomzattal rendelkező versenyző mint én, és betolatás közben kicsit szét-, illetve arrébb nyomja az egész hajósort, pont annyira hogy beférjünk. Szinte ki se kellet kötni a hajót, olyan fixen álltunk a végén.
Azért rögzítettük a Pintá-t rendesen.
Megérkeztünk. Szerencsésen, időben. Bár ennek ára volt… De megérte.
Köszönet Neptunnak, hogy kegyes volt hozzánk, és mindannyian épségben elérhettünk utunk végcéljára, Las Palmas-ba.
Köszönet az otthoniaknak, édesapámnak, gyermekeinknek, Andi szüleinek, munkatársaimnak és mindenkinek, akik segítettek, tartották a frontot, és nem hagytak semmit elsüllyedni.
Köszönet a kedves olvasóknak is - bár megjegyzem (ahogy édesapám nekem szokta) - a nyilvános dicsérettel elég fukarul bántak, a kommentek soraiban… Végül is, ez még orvosolható.
Állítólag Gyuri is meg volt velünk - a legénységgel - elégedve, de ezt csak egy nagyon célratörő, már-már fenyegetően ható kérdésemre volt hajlandó beismerni.
Ja, még egy, ha bárkinek bármi kérdése lenne, szívesen válaszolok rá!
Na, de ha Pinta meg is állt, az élet nem. Mielőtt elmegyünk várost nézni, elhatároztuk, hogy utána nézünk a lognak, a sebességmérő műszerünknek. Azt már írtam, hogy az első nap, rögtön az indulás után, Szabi, Búvár Kundot megszégyenítő módon, a hajónk alá merülve kiszabadította a pörgettyűt, és az a felszabadítás után mutatott ugyan valami sebességet, de mindig kevesebbet, mint amit a GPS mért. Vagyis sok lerakódás maradhatott még rajta, így nekünk egy csaló logunk volt egész úton, ami menet közben szolgáltatott hamis adatokat, ellentétben a Volkswagen csaló szoftverével, ami álló helyzetben – a mérőpadon – mér kisebb károsanyag kibocsájtást.
A megoldás nagyon egyszerű - talán el sem hiszitek - ki kell szedni és meg kell tisztítani a logot. Ami ugyebár a hajó fenekén, kívül a vízben van. Nagyon sokáig én is meg voltam győződve arról, hogy ez nyilván csak akkor lehetséges, amikor kiemelik a hajót a vízből, vagy zátonyra futtatják…
Szerencsére, okos és a pontos sebességre kíváncsi emberek találtak erre egy frappáns megoldást: átfúrták a hajó fenekét és vízzáróan belecsavarták a sebességmérő műszert, ami így belelóg a tengervízbe, és a „menetvíz” forgatja a számlálót. Ezt bármikor ki lehet szedni, megtisztítani és visszarakni. Zseniális. Egy apróságra azért nem árt odafigyelni, nevezetesen, hogy amikor kicsavarod a logot, elkezd beömleni a hajótestbe a tengervíz, egészen addig, amíg vissza nem teszed. És ugye majdnem mindenki tapasztalt már olyat, hogy a menet nem akar rákapni…
Nem kell ettől beszarni - mondja az, akinek nincs hajója - de amikor az ember éppen az élete munkáját lékeli meg, csavarja ki fejen állva a dugót és ömlik be a víz, bizony nem kizárt, hogy megremeg a keze a visszadugaszoláskor…
Tudtuk, hogy valójában nagyon egyszerű a művelet, többször is beszéltünk út közben a tengeren Gyurival arról, hogy ki kéne szedni, megtisztítani, de végül nem engedtünk a csábításnak, és úgy döntöttünk, várunk addig az akcióval, amíg olyan helyen nem áll a hajó, ahol félsiker esetén (fél sikernek nevezem azt amikor ki tudod csavarni a logot, de vissza már nem) legalább az árbóc vége kiáll majd a vízből…
Hát eljött az a pillanat. Neki készültünk.
Felszedtük az orrkabin padlóján a két kis lapot, Gyuri odahasalt, fogta a törlőrongyot és a pótdugót – amit a log helyére lehet ideiglenesen becsavarni – én meg tartottam az egyik kezemmel a zseblámpát, a másik kezemmel meg a fényképezőgépet, gondoltam félsiker esetén feldobom a blogom, néhány exkluzív katasztrófa képpel… Fejben készültem néhány jótanáccsal, arra a bizonyos esetre, például hogy támaszkodjon a homlokával a padlóra, és akkor a másik kezét is rátapaszthatja a lyukra, amíg mi el tudunk szaladni, vagy ha jól bírja, akkor majd szívószállal kell neki szervíroznom a gin-tonicot pár óra múlva ott a padlón … Tovább nem jutottam, mert a logot blugggy kiszedte, a pótdugó menete hidegvérrel rákapott, és már benn is volt. Kb. egy vödör tengervíz folyt csak be, ami elfolyt a hajófenékbe, ahonnan az automata fenékszivattyú (bilge pumpa) nyilván lassan kipumpálta. Ennyi. No action…
Hát, nem ennek a blogomnak a reklámbevételéből fogom megvenni majd az első hajómat…
Lefotódokumentáltam a kivett, eltengericsigázódott logot, a tisztítást meg későbbre hagytuk.
Nincs itt semmi látnivaló… Gyerünk be az óvárosba…
