A Pinta földkerülő útjának első szakasza, az Adriáról a Kanári szigetekig
Előzmények
2017 áprilisában egy új Hallberg-Rassy 48-as vitorlás lehozatalához keresett vitorlázó útitársakat Gyuri, a hajó magyar tulajdonosa, a svédországi gyártól az Adriáig. Szerencsére én is részese lehettem ennek az útnak, Dániától a Csatornán és a Biscaya öblön keresztül a Lisszabonig.
Arről az útról, életem első blogjában írtam https://balajaazoperencian1.blog.hu/, aminek a feltöltését a 2-3 naponkénti kikötéseink tettek lehetővé:
Mivel akkor nem jutottam el Gibraltárba, jeleztem Gyurinak, hogy ha ősszel elindul a földkörüli útjára, nagyon örülnék, ha elkísérhetnénk őket a feleségemmel, Andival, a Kanári-szigetekig.
Igy érkezett el az indulás napja, 2017. október 16-a.
Előző nap utaztunk le Magyarországról a leendő útitársainkkal, Ricsivel, Anikóval és Szabolccsal – akiket most ismertünk meg – az Adriára, a Marina Kremikbe, ahol a „hajónk” a Pinta várt minket. Gyuri előző nap érkezett, holnap reggel indulunk.
Indulás Budapestről
A Pinta, egy új Hallberg-Rassy 48 MK-II tipusú, svéd gyártmányú vitorlás. A személyzet 6 főből fog állni: Gyuri a skipper/tulajdonos, Ricsi a főmeteorológusunk, Anikó és Szabi valamint Andi és csekélységem a krónikás…
A tervezett utunk: Brindisi a csizma végén, Palermo, aztán Szardínia déli csücske, Íbiza, Gibraltár és végül Las Palmas a Kanári-szigeteken. Gyuri onnan indul tovább november közepén, hogy hosszas előkészületek után vitorlásával megkerülje a földet az ARC World keretében. Tehát, kalandra fel!
2017.10.16 Hétfő
1. nap, 11-kor elindultunk… (Log 4313)
Irány a végtelen, és tovább…
A megbeszéltek szerint reggel 9-re odaálltunk a kilépő mólóhoz, és vártuk a horvát hatóságokat. Egy óra múlva már türelmetlenül.
Várakozás a horvát szervekre. Ki így vár...
Ki meg így…
Két óra múlva már,
na, nagy nehezen megjöttek.
Meg se nézték hányan vagyunk, lepecsételték a legénységi listát, és dászvidányija, mehettünk! Na ezektől vagy 100 migránst is kicsempészhettünk volna…
Egy percig sem maradtunk tovább, rezesbanda és sajtó nélkül indultunk a földkörüli útra, csak Ricsi apukája ugrott be a szatyrokért, meg hogy elköszönjön.
Magyar talán még nem indult ilyen csendben földkörüli útra…
A szatelit nyomkövetőt bekapcsoltam, hogy ti is követhessétek, hogy éppen merre járunk.
http://share.findmespot.com/shared/faces/viewspots.jsp?glId=0fJ4VWFfTQN0On2EyBj12VD2McqdIDVhd
vagy itt: https://my.yb.tl/Pinta
Itt meg azt lehet megnézni, hogy milyen szelünk van éppen, vagy nincs: https://www.windy.com
Végre kihajózhatunk. Irány a végtelen és tovább...
Alig hogy kiértünk a nyílt vízre a kaptány egy jót káromkodott:
- Ki rontotta el a sebességmérőt? Nem számlálja a megtett utunkat sem!*
Bosszúsága érthető volt, mert két év múlva, amikor visszatér, ki hiszi majd el neki, hogy körbeevezte a földet, ha a log ugyan azt az értéket mutatja majd, mint induláskor…
Szabi felemelte a kezét, hogy megigazítsa a napszemüvegét és jobban elbújjon mögötte…
Szóval te voltál, kerékbetörni, áthúzni a hajó alatt!
Jajj, kegyelmezzetek!!!
Minthogy csak egy kerék van a hajón, a kormány, ezért Szabinak a kapitány 20 évvel ezelőtti két számmal kisebb neoprén ruhájába kellett beöltöznie. Ez felért másfél kerékbetöréssel, mert Szabi fordítva préselte magát bele, és amikor már a vállai hátrafeszültek, és az elöl felhúzott cipzártól már lillult a feje, akkor szólt Anikó, hogy ne erőltesse tovább, mert a cipzár hátul szokott lenni… Szabi szárazon lenyúzta magáról a neoprén cuccot - gyakorlatilag 65 százalékosan leepillálta a hátát – amikor Anikó kedvesen megjegyezte, hogy tulajdonképpen vizesen szokták fel- és levenni…
Na ezért nincs szüksége ellenségre néhány embernek…
A hajónkon levő két amazon, Andi és Anikó, kíméletlenül végrehajtotta az ítéletet, jobbról balra, majd balról jobbra húzogatták át Szabit a hajó alatt, ide–oda, alig volt benne már szusz.
Áthúzás a hajó alatt
Az életét csak az mentette meg, hogy hirtelen ismét beindult a sebességmérő műszer, Szabi a hátával, vagy a tenyerével megdörzsölte a sebességmérő pörgettyűjét és az beindult, mire a kapitány azonnal leállíttatta az ítéletvégrehajtást és indultunk tovább….
Délben hazai húsleves és tengeren készült bolognai spagettit szolgáltunk fel ebédre, aminek csak egy baja volt, hogy nem volt belőle kétszer annyi.
Késő délután kiderült, hogy a radar sem működik… Gyorsan lemenekültem a konyhára, hogy egy frappáns gin-toniccal eltereljem a figyelmet…
Ezek a lányok még felhúznak engem meg az árbócra…
Szóval, ha holnap nem folytatódik a blog, akkor nem sikerült a terelés, és én ott lengedezem az árbócon, a száling végén…
A gin-tonic elkészült, de még most is remegő kézzel írom e sorokat. Minden kívánságot teljesítettem, még a legbizarrabbakat is. Anikó például gin és tonic nélkül kérte a gin-tonicját… Miközben az összetevőket egyeztettük, azon morfondíroztam, hogy ha nem lenne ilyen válogatós és a citromot meg a lime-ot elhagyhatnám, akkor gyakorlatilag egy pohár vízből is meg tudnám neki csinálni…
Gin-Tonic, The Original….
Naplementekor egy sundowner rummal felköszöntöttük Gyurit, a kapitányt, első „nyugdíjas” napja végén, és jó szelet és minden jót kívántunk neki a földkerüléshez.
Éjszaka elromlott a vízmélységmérő…
Mi lesz ebből…
*Lábjegyzet a szárazföldi patkányok részére:
A vitorlások sebességmérőjének a kis érzékelő propellere - ami a hajótest alján, a tőkesúly előtt található - hosszabb állás után gyakran megszorul a rátelepedett kis tengeri élőlényektől, csigáktól. Ekkor nem tudja mutatni sem a hajó tényleges sebességét a vizen, sem az általa megtett út hosszát. Ez általában orvosolható azzal, hogy valaki leúszik a hajó alá, és megmozgatja, kiszabadítja a kis propellert. A hajótest alatt átvezetett, és fixen tartott kötélbe kapaszkodva könnyebben és gyorsabban tud lejutni illetve lent megkapaszkodni a búvár.
Mindez lejegyezve október 17-én, másnap hajnali 4 és 8 közötti őrszolgálat szüneteiben…
2017.10.17 Kedd
2. nap, 140 tmf (Log 4456 nm)
Magyar keresztes lovagok nyomában, azaz farvizén
Első úticélunk Brindisi, aztán Santa Maria de Luca, a csizma sarkán
Ez a nap nekem délután fél 2-kor kezdődött. Előző este nem tudtam aludni, valami tengeren betegség bujkált bennem (ez pont olyan mint a szárazföldi, csak a tengeren ér utol) kezd fájni a torkod, lemelegedsz, lázad is lehet, érzed hogy nem üres a fejed, meg ilyesmi… Így reggel 8-kor lefeküdtem aludni, és ami a legszebb el is aludtam, a lemaradásomat próbáltam behozni.
A többiek ezalatt ledöntötték a radar póznáját, és megpróbálták kitalálni, hogy miért nem akar beindulni, de nem sikerült megfejteniük.
Radardöntés
Én meg álmomban visszarepültem a középkorba és próbáltam elképzelni, hogy a magyar kereszteshad milyen körülmények között hajózhatott ugyan ezen a vizeken pontosan 800 évvel ezelőtt a Szentföldre.
A tények is érdekesek, de ha belegondolunk, hogy mi van mögötte, az nyűgöz csak le igazán!
A történet röviden az, hogy II. András magyar király 1217-ben keresztes hadjáratra indult a Szentföldre. Ennek az ötödik keresztes hadjáratnak azok a különlegességei, főleg számunkra, hogy a német, francia és angol uralkodók mellett, II. András magyar király volt az egyetlen, aki maga vezetett keresztes hadjáratot, saját finanszírozásban, és haza is hozta a seregét szárazföldi úton, az odavezető utat pedig hajón tette meg. És itt jövünk „mi” hajós emberek a képbe.
Annyit biztosan tudunk, hogy 1217 augusztus végén szállt a sereg hajókra Spalato-ban, a mai horvátországi Splitben, a velenceiektől bérelt gályákra. Pontos számadatok híján azt feltételezik, hogy a magyar haderő 1500-2000 lovasból (meg nyilván lóból) és kb. ugyanennyi kiszolgáló személyzetből állt. Egyszerűen hangzik, egészen addig, amíg tovább nem gondolja az ember.
Tehát. 1800 ló meg 3600 ember. Az hány gályára férhet is fel?
Szerintem egyre maximum 30 ló, meg 60 katona szállhatott fel az evezősökön kívül (akik ugye főállásban gályarabok voltak). Cortez azt hiszem 7 vagy 13 lovat vitt magával Kubából Mexiko meghódítására, és Columbusz hajóján sem lehetett sokkal több.
Vagyis a Velenceiek 50-80 gyályát adhattak bérbe a magyaroknak.
Velencei gálya a XIII században
Ok. Ezt viszont piszok korán le kellett levelezni, illetve futározni, hogy a velenceiek időben tudják értesíteni Földközi tengeren szerte-szét hajózó gályáikat, hogy figyu, augusztus elejére mindenki érjen Spalatóba, mert lesz egy jó fuvar a Szentföldre… És hát a magyaroknak is 2-3 hónappal korábban el kellett indulni, ugyanis akkorra még nem volt kész a horvát autópálya Splitig…
Tegyük fel, odaért mindenki időre. Jöhet a berakodás.
Mekkora lehetett akkor a spliti kikötő? Hány hajó rakodhatott egyszerre? Mondjuk, ha 10-12 gályát megraktak két-három nap alatt, az azt jelenti, hogy 2-3 hétig tartott, amíg behajózták a teljes magyar sereget. (És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hogyan került oda az útravaló kaja, pia, zab és víz. Egyet biztosan tudunk, nevezetesen azt hogy a horvát vámosok nem kekeckedtek a kereskedelmi mennyiségű magyar sonka és bor miatt…)
Mit csináltak az elsőként megrakott hajók? Ott köröztek evezős körversenyen a kikötő előtt, mint az angol bombázó gépek? Vajon melyiken utazhatott II. András magyar király? Utolsóként hagyhatta-e el Spalató-t, mit a süllyedő hajót a jó kapitány, vagy az elsőn, elsőként, mint a Costa Concordia kapitánya? Csak találgathatunk…
Ezt teszem én is, szerintem az elsőn mehetett, és 5-10 hajós konvojokban elindultak, ahogy elkészültek a berakodással, hogy aztán egy 2-300 mérföld hosszúságban elhúzódó középkori Kékszalag-mezőnyben letudják a távot, hol összetorlódva, amikor eláll és hol szétnyúlva amikor megjön szél…
Mire gondolhattak a magyar katonák az út alatt? Milyen, amikor egy ló tengeribeteg? Na, jó, ezt lehet, hogy nem akarom elképzelni, bár azt mondják, hogy a hygéniás viszonyok és szagok hagytak némi kívánnivalót maguk után, például a gályarabok nem mostak kezet… Ezen már a tengeribeteg lovak sem ronthattak sokat…
Egy biztos eszébe jutott a magyar utasoknak: Csak soha gályarab ne legyek…
Tehát jó elődeink ugyan itt hajóztak kelet felé, pontosan 800 évvel, azaz úgy 32 (és nem 20.000*) emberöltővel ezelőtt és ugyan ezeket a partokat látták, ezeket a sziklákat… Furcsa mindezekbe belegondolni…
Szerencsére azzal ébresztettek, hogy kész az ebéd, (tuti jobb volt mint a kereszteseké) és fél 3 körül befutottunk Brindisibe, az itáliai parton.
Kikötöttünk Brindisiben
Az óváros partfalán kötöttünk ki pár órára, hogy sétáljunk egyet. Csak ezért álltunk meg itt, mert másnap 9-re ígérte magát a Raymarine radarszerelője Leuca-ba, és ha egyhuzamba tovább megyünk, éjfélre már oda is értünk volna. Így inkább megnéztük Brindisit, és este 6-kor indultunk tovább.
Parti sétány
Az ókori lépcső
Az éjszakai szolgálatunk alatt kikerültem egy tengeri lőgyakorlati területet, meg két pont szembejövő teherhajót, akik nem voltak hajlandók kitérni. Erősködtem, erősködtem, tartottam magam egy jó darabig, de aztán az utolsó pillanatban csak én rántottam félre a kormányt…
Elhagyjuk Brindisit, a háttérben egy hadihajó
*Lábjegyzet:
Egy nyájas, de főleg szemfüles olvasó figyelmeztetett, hogy a 800 év az nem 20.000 emberöltő lehet, hanem csak 2000. Valóban. Jól elszámoltam magam. A 800-at osztani akartam 25-el, de valamiért megszoroztam. Emlékszem, gyanúsan soknak tűnt nekem is a kijött eredmény, úgyhogy ellenőriztem is, újból megszoroztam, és tessék, megint 20.000 jött ki. Hát ha annyi, akkor annyi, és beírtam. Na, ilyenre is képes a tengerenbetegség, meg a fáradtság.
2017.10.18 Szerda
3. nap, 93 tmf (Log 4537 nm)
Bálnacserkészet
Pontban reggel 6-kor kikötöttünk a csizma sarkában, Santa Maria di Leuca-ban. 9-re vártuk a radarszerelőt, úgyhogy bőven volt időnk egy jó nagy zuhanyzásra, valamint egy finom reggeli rántotta elfogyasztására (nem úgy mint a gályaraboknak).
9 után nem sokkal megérkezett a szervízes, nagy nehezen átállította a nyelvet németről olaszra (úgyhogy ezután mi nem értettünk semmit abból, hogy mit nyomkodott), majd frissítette a radar szoftverét és megállapította, hogy így se megy. Gyurival és Ricsivel közös erővel leszerelték a radart az oszlopáról és nekiláttak szétszedni. Itt magukra hagytuk őket és elmentünk Andival egy világítótoronynéző sétára, mert akárhogy is néztem, az én radarjavítószaktudásomra itt nem volt éppen szükség. Ha nem, hát nem.
Ja, itt kell helyreigazítanom, hogy a mélységmérő nem is rossz! Úgy jártam, mint a helyszínelő rendőr a viccben, amikor bekapcsoltatja az indexet, és azt mondja: jó, most nem jó, jó, nem jó…
Elfelejtettem, hogy a mélységmérő csak úgy kb. 100 méter mélységig tud mérni, mert az annál mélyebbről visszaverődő jelek olyan gyengék, hogy nem érzékeli, és ezt mutatja:---
Az Adria elején, amikor én álltam a kormánynál még 50-70 métert mutatott, aztán a következő alkalommal meg semmit. Persze Brindisben már „megjavult” de ekkorra már szétkürtöltem az éterben a rossz hírt, ami gyorsabban visszajutott kapitányunk fülébe, mint csak na.
Ráadásul a kikötéskor Brindisiben figyelmeztettem Gyurit, hogy a térképpel ellentétben vészesen csökken a vízmélység: 2,5 2,4 1,8 1,4 soroltam (2,4m a merülése a Pintának)
Kapitányunk rückvertsbe rántotta a kézféket és megállította a hajót, aztán mondja a frászt hoztad rám, hisz itt 11 méter a mélység…. (nem is ültünk fel sehova…)
Bakker, én a sebességmérőt néztem… Ez nem az én mélységmérős napom volt… Biztos a tengerenbetegségem okozta…
Persze mesélhetnék egy jó barátunkról, amit most inkább nem teszek, aki órákon keresztül dicsérte a meglepően egyenletesen fújó 23,2 csomós szelet, meg az alig dőlő, szépen futó hajónkat, amíg gyanút nem fogtunk. Mert amikor mi néztünk oda, mindig csak 12-15 csomót mutatott a szélmérő, de ő mindig máskor szólt, így aztán nagy nehezen derítettük ki, hogy végig a tengervíz hőmérsékletét figyelte a jóember. Volt mit hallgatnia a héten, meg néha azóta is...
Térjünk vissza di Leuca-ba. A radarosunk megállapította, hogy nem lát semmi hibát, de tényleg rossz, úgyhogy megbeszélte a központtal, hogy Sziciliában kapunk egy új forgókát pénteken, ha addigra odaérünk, és elment. A navigációs műszerek felét meg otthagyta, görög nyelvre átállítva… A kínaival se jártunk volna rosszabbul. Minthogy egyikünk sem olvasta eredetiben Homéroszt, így halvány dunsztunk se volt, hogy melyik almenű oldal menűjében lehet a Language szó görög ákombákommokkal, ahol vissza lehetne állítani legalább cirill betűkre… Végül Ricsi találta meg a megoldást – le a kalappal - és ha kérditek, jó pénzért esetleg el is mondom nektek. Annyit azért elárulhatok, hogy nem a görög tudása segített…
εγκατάσταση ραντάρ - Radar szerelés, ha nem értenétek
Délben az egyetlen, utószezonban még nyitva lévő partmenti tavernában ebédeltünk, ahol a koros pincérünk olyan rekedt, halk hangon beszélt – minden nyelvet vegyítve - mintha két napot végig ordítozott volna az Oktoberfesten… Viszont az ebéd finom volt, és nem drága. 
Leuca a világítótorony felől
Indulás után elmotoroztunk a tenger által a parti sziklákba vájt barlangok előtt, ahová a turistákat szállítják a helyi csónakosok, majd elfordultunk délnyugat felé, hogy átszeljük az Trantói öbölt. A szél továbbra is nagyon gyenge, úgyhogy motoroznunk kell, de itt nagyon csúnya idő is tud hirtelen kerekedni, úgyhogy ha lehet, inkább ezt választanánk.
Holnap talán jön egy kis szél…
„Kopik a csizma talpa”
Tengeri barlangok Leuca mellet, Foto, szöveg: Müller Richárd
A 17 óra egy gin-tonic-kal a kezünkben ért bennünket. Anikót ezúttal nem kérdeztem az összetevőkről, hanem elhatároztam, hogy rendes tengerészt faragok belőle az út végére. Egyenlőre, csak négyéves gyerekeknek való harmadannyi gint és tonicot kapott, a szokásos vízzel hígítva, és lám, majdnem ízlett is neki. Nem reménytelen eset. Pláne ha elárulnám, hogy utána egy stampó páleszt is bedobott, tisztán orvosi célzattal…
Lassan már Sundowner, a naplemente ital következett volna, amikor Ricsi érdekes úszó farönköket vett észre a távolban, úgy 10 óra 30 percnél.
Úszó farönkök? Nem! Ez megmozdult!
Arra vettük az irányt, és izgatottan vettük észre, hogy ezek rönkök valójában a vízfelszínen pihenő bálnák. Négy-öt bálna is volt a körzetben, akik végül lemerültek, amikor úgy 20 méterre a közelükbe értünk, majd kicsit távolabb felbukkantak, és ismét kifeküdtek a felszínre.
Szerintünk olyan 8 méteresek lehettek és farkuk is volt. Illetve farokuszonyuk, vagy mi. Az egyik ki is ugrott a tengerből, mint egy delfin, de mire odafordultunk a kamerákkal, már le is maradtunk a fotózással. Olyan izgatottak voltunk, mint a gyerekek (akik gin-tonicoztak előtte), mert Gyurin kívül még egyikőnk se látott bálnát élőben, közelről.
Most támadni fog, vagy csak ismerkedni akar?
Most ugrik a bálna….
A nagy csobbanás
Naplemente a tükörsima Tarantói öbölben
2017.10.19 Csütörtök
4. nap, 192 tmf (Log 4672 nm, 4729 Portorose-ban)
Áthajózunk a Messinai-szoroson
Éjjel 11-tő hajnali 3-ig, a kutyaőrség idején voltunk Andival a kormánynál. Épp a csizma talpa alatt haladtunk.
Átvágunk a Tarantói öblön, majd befordulunk a Messinai-szorosba
A Windy pár órára 10 csomó körüli totál szembe szelet jósolt, ami menetrendszerűen meg is érkezett és végül 15-16 csomóig erősödött. Két választásunk volt, vagy vitorlázunk hosszabb ideig rossz irányba, vagy átmotorozunk rajta. Ez utóbbi mellett döntöttünk, két óra alatt át is értünk, viszont ezalatt rendesen bukdácsolt a hajó a sűrűn szembejövő hullámokon, Szabiék nem is tudtak aludni a bőszen liftező orrkabinban.
Készül a blog, a bálnás fotók válogatása
Délelőtt szép időben fordultunk be a Messinai-szorosba. Az 3323 méter magas Etnát egyszer mintha látni véltük volna a felhők fölött, de aztán eltűnt, mint ha ott se volna. A hajóforgalom már korábban megnövekedett, de itt még hozzájöttek a kompok is, aminek a többsége nem keresztbe közlekedett, hanem hosszába! Olyan, mint ha Szántódról nem Tihanyba mennének, hanem Badacsonyba. Ezek főleg teherszállító kompok voltak, amik vonatokat és kamionokat szállítottak, amik termináljait nyilván csak távolabb tudták egymástól kiépíteni a csizma orrában és Sziciliában.
Itt a kompok hosszában járnak
A Messzinai-szorosban az ár-apály változás miatt akár 4 csomós (szembe)áramlás is kialakul a leszűkülő csatornában. Mi pont jókor értünk oda, mert a 7 csomós sebességünkön az áramlat dobott még három és felet, vagyis 10,5-tel robogtunk át. Ha szembe kaptuk volna az áramlást, akkor max csak annyi történt volna, hogy 10,5 helyett 3,5-tel vánszorgunk át, két-háromszor annyi idő alatt.
3,5 csomós áramlás segíti az átjutásunkat
Nem véletlen, hogy már az ókorban is voltak kikötők a csatorna ki- és bejáratainál, hisz a vitorláshajóknak valahol meg kellett várni, hogy a kedvező irányba forduljon az áramlás illetve a szél.
Ebéd a Messinai szoros közepén - Currys barackos csirkemell párolt rizzsel
Egyébként elgondolkoztam az ókori navigátorokon is. Normális térkép (papír), iránytű és óra nélkül hajóztak rendszeresen a Földközi tenger egyik végéből a másikba. Ez csak úgy lehetséges, hogy az első felfedezők, akik fokról fokra tágították a hatósugarukat, folyamatosan átadták a tapasztalataikat a velük hajózó ifjaknak, és a például a tizedik Athén-Korfu út után már ők is tudták melyik fok, hegy, sziget hogy néz ki, melyik után kell jobbra vagy balra kanyarodni, netán átvágni 2-3 napon keresztül. Gyakran csak nappal hajóztak, és éjszakára lehorgonyoztak, de ahogy biztosabbá váltak a földrajzi és meteorológiai ismereteik a tapasztalataik alapján, a tengereken való átvágást is bevállalhatták, hisz valahol csak kilyukadnak a szemközti oldalon, felismernek tereptárgyakat, és onnan tudják, hogy jobbra vagy balra kell tovább hajózni. (Egyedül Odüsszeusz bolyongott évtizedekig ezen a „tenyérnyi” területen. Vagy csapnivaló volt a memóriája vagy a navigátora, vagy Homérosz is szerette eltúlozni a dolgokat, mint néha én…)
Ahogy mi csodáljuk ezt a térkép nélküli tudást, szerintem ők is ugyan így elámulnának rajtunk, homo facebookiszokon, hogy hogy a kentaúrba találunk el azzal a pálcikatérképpel (BKV hálózatitérkép) a kőbányából a hűvös völgybe…
Nem akarom lekicsinyelni az ókori hajósok navigációs ismereteit, sőt minden elismerésem az övéké, de nem ördöngösség. Például én is el tudok most már autózni Debrecenből Stuttgartba, anélkül, hogy navit használnék, vagy a táblákat figyelném. Autópályán könnyű mondhatnátok, de Drezdába is odataláltam volna harminc évvel ezelőtt, még éjszaka is (és ott nem sok autópálya volt akkoriban), olyan gyakran megtettük azt az utat autóval.
Naplemente Szicília partja mentén
De, vissza a tengerekre. Az Adriáról a csizma sarkánál, Leuca-nál befordultunk a Jón tengerre, majd ahogy átjutottunk a Messinai szoroson, és kiértünk a Tirén tengerre, balra fordultunk és haladtunk tovább Szicilia partjai mentén. A távolban a Stromboli vulkán füstölt békésen, mi pedig este fél 10-kor megérkeztünk a Portorose nevű kikötőbe, hogy négy nap menet után kikötött, imbolygásmentes hajón aludjunk egy jót.
