2017.10.18 Szerda
3. nap, 93 tmf (Log 4537 nm)
Bálnacserkészet
Pontban reggel 6-kor kikötöttünk a csizma sarkában, Santa Maria di Leuca-ban. 9-re vártuk a radarszerelőt, úgyhogy bőven volt időnk egy jó nagy zuhanyzásra, valamint egy finom reggeli rántotta elfogyasztására (nem úgy mint a gályaraboknak).
9 után nem sokkal megérkezett a szervízes, nagy nehezen átállította a nyelvet németről olaszra (úgyhogy ezután mi nem értettünk semmit abból, hogy mit nyomkodott), majd frissítette a radar szoftverét és megállapította, hogy így se megy. Gyurival és Ricsivel közös erővel leszerelték a radart az oszlopáról és nekiláttak szétszedni. Itt magukra hagytuk őket és elmentünk Andival egy világítótoronynéző sétára, mert akárhogy is néztem, az én radarjavítószaktudásomra itt nem volt éppen szükség. Ha nem, hát nem.
Ja, itt kell helyreigazítanom, hogy a mélységmérő nem is rossz! Úgy jártam, mint a helyszínelő rendőr a viccben, amikor bekapcsoltatja az indexet, és azt mondja: jó, most nem jó, jó, nem jó…
Elfelejtettem, hogy a mélységmérő csak úgy kb. 100 méter mélységig tud mérni, mert az annál mélyebbről visszaverődő jelek olyan gyengék, hogy nem érzékeli, és ezt mutatja:---
Az Adria elején, amikor én álltam a kormánynál még 50-70 métert mutatott, aztán a következő alkalommal meg semmit. Persze Brindisben már „megjavult” de ekkorra már szétkürtöltem az éterben a rossz hírt, ami gyorsabban visszajutott kapitányunk fülébe, mint csak na.
Ráadásul a kikötéskor Brindisiben figyelmeztettem Gyurit, hogy a térképpel ellentétben vészesen csökken a vízmélység: 2,5 2,4 1,8 1,4 soroltam (2,4m a merülése a Pintának)
Kapitányunk rückvertsbe rántotta a kézféket és megállította a hajót, aztán mondja a frászt hoztad rám, hisz itt 11 méter a mélység…. (nem is ültünk fel sehova…)
Bakker, én a sebességmérőt néztem… Ez nem az én mélységmérős napom volt… Biztos a tengerenbetegségem okozta…
Persze mesélhetnék egy jó barátunkról, amit most inkább nem teszek, aki órákon keresztül dicsérte a meglepően egyenletesen fújó 23,2 csomós szelet, meg az alig dőlő, szépen futó hajónkat, amíg gyanút nem fogtunk. Mert amikor mi néztünk oda, mindig csak 12-15 csomót mutatott a szélmérő, de ő mindig máskor szólt, így aztán nagy nehezen derítettük ki, hogy végig a tengervíz hőmérsékletét figyelte a jóember. Volt mit hallgatnia a héten, meg néha azóta is...
Térjünk vissza di Leuca-ba. A radarosunk megállapította, hogy nem lát semmi hibát, de tényleg rossz, úgyhogy megbeszélte a központtal, hogy Sziciliában kapunk egy új forgókát pénteken, ha addigra odaérünk, és elment. A navigációs műszerek felét meg otthagyta, görög nyelvre átállítva… A kínaival se jártunk volna rosszabbul. Minthogy egyikünk sem olvasta eredetiben Homéroszt, így halvány dunsztunk se volt, hogy melyik almenű oldal menűjében lehet a Language szó görög ákombákommokkal, ahol vissza lehetne állítani legalább cirill betűkre… Végül Ricsi találta meg a megoldást – le a kalappal - és ha kérditek, jó pénzért esetleg el is mondom nektek. Annyit azért elárulhatok, hogy nem a görög tudása segített…
Délben az egyetlen, utószezonban még nyitva lévő partmenti tavernában ebédeltünk, ahol a koros pincérünk olyan rekedt, halk hangon beszélt – minden nyelvet vegyítve - mintha két napot végig ordítozott volna az Oktoberfesten… Viszont az ebéd finom volt, és nem drága.
Indulás után elmotoroztunk a tenger által a parti sziklákba vájt barlangok előtt, ahová a turistákat szállítják a helyi csónakosok, majd elfordultunk délnyugat felé, hogy átszeljük az Trantói öbölt. A szél továbbra is nagyon gyenge, úgyhogy motoroznunk kell, de itt nagyon csúnya idő is tud hirtelen kerekedni, úgyhogy ha lehet, inkább ezt választanánk.
Holnap talán jön egy kis szél…
A 17 óra egy gin-tonic-kal a kezünkben ért bennünket. Anikót ezúttal nem kérdeztem az összetevőkről, hanem elhatároztam, hogy rendes tengerészt faragok belőle az út végére. Egyenlőre, csak négyéves gyerekeknek való harmadannyi gint és tonicot kapott, a szokásos vízzel hígítva, és lám, majdnem ízlett is neki. Nem reménytelen eset. Pláne ha elárulnám, hogy utána egy stampó páleszt is bedobott, tisztán orvosi célzattal…
Lassan már Sundowner, a naplemente ital következett volna, amikor Ricsi érdekes úszó farönköket vett észre a távolban, úgy 10 óra 30 percnél. Arra vettük az irányt, és izgatottan vettük észre, hogy ezek rönkök valójában a vízfelszínen pihenő bálnák. Négy-öt bálna is volt a körzetben, akik végül lemerültek, amikor úgy 20 méterre a közelükbe értünk, majd kicsit távolabb felbukkantak, és ismét kifeküdtek a felszínre.
Szerintünk olyan 8 méteresek lehettek és farkuk is volt. Illetve farokuszonyuk, vagy mi. Az egyik ki is ugrott a tengerből, mint egy delfin, de mire odafordultunk a kamerákkal, már le is maradtunk a fotózással. Olyan izgatottak voltunk, mint a gyerekek (akik gin-tonicoztak előtte), mert Gyurin kívül még egyikőnk se látott bálnát élőben, közelről.
