2017.10.28 – Szombat
13. nap, (Log 5671)
Egy nap Gibraltárban, a majmokkal…
Reggel, amikor kinéztem a hajónkból, nem hittem a szememnek. Mi ez? Hová tűnt a Sziklám??? A ködtől alig láttunk vagy 50 méterre. Hogy lesz ebből majd kilátás a Szikla teteji szétnézőből???
Ha egy a hidalgó is azt mondja nekem - mint a csigaevők odaát - hogy ne aggódjak, mert a spanyol sziklák is ugyan olyan szépek, mint az angol, akkor bemosok neki egyet...
(lásd: Köd a La Manche Csatornán 2017. április 4-én
http://balajaazoperencian.blog.hu/2017/04/09/2017_04_04_kontroll_csoport_446)
Délelőtt egy stoppos lány körbekérdezgette a mólónkon a hajókat, hogy ki vinné el őt a Kanári-szigetekre, sajnos ki kell ábrándítsak néhány nyálas, akarom mondani, nyályas olvasót, hogy fotót ezúttal sem készítettem a jelentkezőről, pedig messziről nem is nézett ki rosszul a ködben. Szerencsére a köd lassan felszállt és elindulhattunk a Gibraltárt felfedező gyalogtúránkra.
Bekocogtunk, a határátkelő helyre, betettem az útlevelem a megfelelő helyre, zünnyögött, hümmögött, fotózott a gép, aztán semmi. Végül kiírta, hogy tegyek be egy másik útlevelet. Jó vicc… Először azt hittem, hogy nem mosolyogtam elég őszintén, aztán meg hogy tegnap a csíkos pulóveremben voltam, ma meg sötétkékben jöttem, és azért nem ismer fel, végül észrevettem, hogy ezúttal az útlevelem fényképes oldala helyett a borító belső oldalát raktam rá a szkennerre. Be kellett látnom, hogy ezúttal igaza volt a gépnek, és a Lánchídról szerintem még az édesanyám se ismert volna fel…
Aztán a megfelelő oldalt berakva felcsapódott a boksz ajtaja, és én is átstartolhattam a brit felségterületre. A reptérnél zöld közlekedési lámpa jelezte a gyalogosoknak is, hogy átsétálhatunk kifutópályáján. Mintha csak a nagykörúton mennél át, és még ha hallottál is már róla, élőben átbaktatni ott, ahol pár perc múlva leszállhat egy repülő, hát furcsa érzés… Különösen, akkor amikor elkezdenek kolompolni mögötted és eresztik le a sorompót, te meg tekergeted a nyakad, hogy vajon merről érkezik alacsonyan az intercity…
Szerencsére csak napi 3-4 járat van, úgyhogy elég jók a túlélési esélyeid, úgy 1 : 10.000-hez… (ezt most leellenőriztettem a fedélzeti matematikusunkkal…)
A várfal alagútján keresztül bejutottunk a főtérre és az egyik étterem terasza előtt álló hazánk leánya – a vendégfogó – leszólított minket és nagyon kedvesen, sok hasznos információt, tippet mondott el nekünk Gibraltárról. Azzal bíztatott, hogy ilyenkor, délután 3-4 fele ki szokott tisztulni az ég a hegy felett, akkor érdemes felmenni a felvonóval. Innen ki-ki a saját felfedező útjára indult, de előtte még megbeszéltük, hogy ki mit fog majd vásárolni, hogy a hajó készleteit feltöltsük. Ricsi útja először egy patikába vezetett, hogy a torokfájására vegyen valamit, aztán együtt bóklásztunk vele tovább.
A lanovkára, ami a hegyre felvisz, oda-vissza 14,5 fontba került egy jegy, csak oda 12-be. Találtam egy körutazást ajánló taxist (nem volt nehéz, mert majd minden téren áll egy-kettő a reklámplakátok mellett) aki fejenként 30 euróért körbe vinne minket Gibraltár legfontosabb látványosságaihoz - belépőjegyek inklusive - csak hozzunk még egy embert. Ezek is fideszesek? Alapvetően nem vagyok a híve az ilyen városnézési módszernek, de ez most itt, mind árban, mind időben ideálisnak tűnt. Szabiékat telefonon megfűztem, hogy tulajdonképpen ők is erre vágynak, csak még nem tudták, ezért a botanikus kertben újra összefutott a kis csapat, Gyuri kivételével. Ő már délután vissza akart menni a hajóra, hogy rendbe tegye, kitakarítson, stb. Ez lassan úgy hangozhatna, mintha mi sose takarítanánk, de ez nem így van, Gyuri egyszerűen csak gyorsabb, mindig megelőz minket…
Beültünk egy pizzériába, hogy egy kis harapással elüssük az időt háromig, mert egyre jobban látszott, hogy nem kamu, amit a hazánk lánya mondott és folyamatosan kezdett tisztulni a légkör és egyre magasabbra és magasabbra láttunk a hegyen. A taxissal, Williammel megbeszéltem, hogy a mór várrom helyett, mi inkább a hegyoldalba fúrt alagútrendszert néznénk meg, ahonnan ágyúkkal védték a Sziklát az angolok. Szerzett még hozzánk egy spanyol házaspárt, hogy teltházas legyen a fuvar, mi még húztuk volna egy kicsit az időt – hogy tovább tisztuljon a hegy teteje (na, nem a turistáktól) - de aztán mondta William, hogy igyekezzünk, mert négykor bezár a pénztár. Tehát beszálltunk a Opel kisbuszba, elindultunk vele egyre feljebb a szerpentinen, a hegy déli oldalára, az Európa Pont fölé, ahonnan szép a kilátás, meg ott a pénztár a nemzeti parkba, és ha már így van, raktak oda egy herkulesoszlopos kis szobrot is. Teljesen felejthető a szobor, művészeti értéke 0,2, viszont talán itt számítják be egész Gibraltárban legjobban az eurót. A távcsövek, vagy egy fonttal vagy egy euróssal működnek. Menjünk tovább. A következő állomás Saint Michelle cseppkőbarlang volt, amire 15-20 percet kaptunk. Állíthatom, hogy ez viszont minden várakozásunkat felülmúlta. Nagy koncertbarlang az elején, hangulatos, idevaló zene, és az ütemekhez igazított színes fényjáték. Nem is kicsi, jól kiépített, egyszerűen nagyon szép! Ajánlom mindenkinek. Mivel itt vagy 25 percet is eltöltöttünk, megsürgetett minket William, hogy haladjunk, mert 4 és 5 között lejár a majmok munkaideje, mennek haza, és láthatóan nem viccelt, hanem a négylábúakra gondolt. Én csak másodjára.
A következő megálló a hegygerincen volt. Itt már parkoló sincs, egyszerűen megállnak egymás után a kisbuszok (ide már csak ezek jöhetnek föl). Kiszálltunk és tényleg, néhány majom már kezdett lefelé mászni a sziklákon. Nem győzöm világossá tenni, hogy ezúttal is a szőrös majmokra gondolok. Amelyeknek farka is van. A fenébe, még mindig félreérthető, szóval nem az angolokra…
Nagyon szép volt a kilátás, jól meg lehetett figyelni, ahogy a keletről fújó szél hajtotta felhők kénytelenek felemelkedni a hegygerinc fölé, majd ott átbuknak a túloldalra. Lassan dudáltak mögöttünk, visszaszálltunk, és az utolsó menetrendszerinti helyre mentünk, az ágyús alagutak bejáratához. Ez a hegy északi oldalán van, vagyis arra a földnyelvre néz, ami a szárazfölddel, Spanyolországgal köti össze Gibraltárt, ahol az angolok a repülőteret is építették. Jó hosszú, girbe-gurba, és emelkedős-lejtős az alagút (vagy 8 perc alatt értünk vissza a bejárathoz ütemes tempóban). Ágyúállások egymás után, jó kilátással, és korabeli katonaruhás bábúkkal, a falakon meg ismertető táblák és festmények a harcokról. Az ezerhétszázas évek elején foglalták el az angolok Gibraltárt – ha jól emlékszem – és olyan, a korabeli haditechnikával bevehetetlen erőddé alakították, hogy a spanyolok minden próbálkozása a visszafoglalásra kudarcot vallott. Ehhez persze az is kellett, hogy a britek tengeri nagyhatalomként folyamatosan biztosítani tudják az utánpótlást.
A spanyolok a mai napig visszakövetelik Gibraltárt, de erre annyi esélyük van, mint ma az ellenzéknek vizsgálóbizottságot felállítani a magyar parlamentben. Egyébként meg, a spanyolok is elfoglaltak egy hídfőállást - Ceutát- Afrikában, a Gribraltári-szoros túloldalán és van is elég gondjuk vele, hogyan védjék meg az illegális bevándorlóktól. Érdekes, itt az unió pénzügyileg is támogatta annak idején a 6 méter magas, több "Soros" kerítés építését.
Mi még feltétlen szerettünk volna innen elmenni, a vendégfogólyányunk által javasolt függőhídra, és kértük Williamet, hogy mutassa meg nekünk, merre menjünk. Ő csak csóválta a fejét, hogy gyalog nagyon messze van, és felajánlotta, hogy az út végén elvisz minket oda. És tényleg, jól értettük, amikor a spanyol útitársaink kiszálltak a végállomáson, csapott velünk még egy kanyart az egyirányú hegyi körúton – a nemzeti parkosoknak megmutatta a jegyünk, és szólt, hogy csak repetázni jövünk – és elvitt minket a függőhíd közelébe. Szuper William, köszi!
Tényleg klassz a kilátás a városra, és a Gibraltári öbölre. Összesen 37 horgonyzó hajót számoltam meg a vizen, aminek egy részét kisebb ellátóhajókból éppen tankolták az olcsó üzemanyaggal, a többi pedig sorára, illetve a kikötőre várt.
Ha az elhaladó hajók nagy része itt tankol, akkor már értem, hogy miért éri meg ilyen olcsón adni itt a dízelt. Egyébként ugyan így vámmentes itt Gibraltárban az alkohol és a cigaretta is, megy is a csempészet rendesen Spanyolország fele.
A majmokkal eggyütt (tudjátok, a Makákó Gibraltáris-okkal,… na végre megvan) szépen lesétáltunk a hegyről, és egy templom után leültünk egy kocsma teraszára. Itt adtak csapolt barna sört. Ott nem. Megegyeztem angolul a csapos hölggyel, hogy 6 font alatt nem fizethetek kártyával, fontom nincs, de 4 euró 20 centért ad egy kórsóval. Utána a marokkói tulajjal beszélgetve kiderült, hogy Puskás szuper volt, tudja mi az a „mis-más-olás” és egyébként a fent nevezett hölgyet Andreának hívják, és szintén magyar. Ismét köszöntünk egymásnak Andreával, és elölről kezdtük az ismerkedést. Ő Budapestről jött, mi az Adriáról hajóval, négy éve itt dolgozik és a spanyol oldalon lakik, onnan jár át minden nap gyalog, úgy mint a legtöbben. Egyébként 35.000-en laknak Gibraltárban és 12.000 járnak át dolgozni Spanyolországból. Köztük sok magyar és román is, akiknek nagyon könnyű a dolga spanyolul megtanulni. Ez pedig nagyon fontos itt, mert a gibraltári nyelv úgy néz ki, hogy elkezdődik a párbeszéd angolul, aztán pár mondat után átváltanak spanyolra. Tulajdon képpen elég mindkét nyelvnek a felét tudni, csak a jó felét kell ismerni… Talán nekem is megy félig a gibraltári. (mert félig tudok angolul)
Este 9 fele a főtéren ismét összefutott a kis csapatunk - a lábunk már kb. 10 centivel rövidebb volt – és az Ocean Village bulinegyeden keresztül sétálva hazafelé tartottunk. Az Eroski centerben megvettük a még szükséges dolgokat (ne gondoljon senki rosszra, csak jóra) és a határon átlépve hazavonszoltuk magunkat. Az útlevélkezelő automata regisztrálta, hogy a lánchidas fazon elhagyta a brit felségvizeket, és a körforgalomnál teszteltük ezúttal a járdát is.
Este fél 11-kor kihajóztunk az Alcaidesa yachtkikötőből és a gibraltári öbölben horgonyzó hajók közt kinavigálva célba vettük Afrika legközelebbi pontját, a szoros túloldalán.
