2017.10.26 – Csütörtök
11. nap, 114 tmf (Log 5521 )
Partra szálltunk mi is Ibériában, a mórokat követve
Majdnem úgy, ahogy terveztük, pitymallat után egy bő órával értünk Alméría kikötőjébe.
Elhaladtunk a rozsdás acélmonstrum mellett (amiről régen tehervagonokból eresztették le csúszdán a hajók gyomrába az ömlesztett árukat) és befordultunk a jachtkikötőbe, ahol annak sarkába irányítottak minket. Kikötés után elmentünk egy jó kis parti zuhanyzásra, ahol a zárt terekben a padló (így öt napi hajózás után) mókásan imbolygott, mint egy elvarázsolt kastélyban. Borotválkozáskor meglepve éreztem, hogy még mindig fáj a tegnapi jobb horgos nyoma, amivel még nem is büszkélkedtem el senkinek. Strandoláskor - tudjátok - a gyerekek szeretik meglovagolni a, felfújhatós delfineket vagy cápákat, és megpróbálnak minél tovább egyensúlyozni rajta. Tegnap a fürdéskor véletlenül a lábaim közé keveredett a hajó után kikötött legnagyobb puffer. Nagy és kitartó kapálózás után már majdnem legyűrtem és felülkerekedtem a gazon, amikor az kiszökött a vasmarkú combjaim szorításából, és mint egy rakéta kilőtt a vízfelszín irányába. A legnagyobb probléma az az, hogy a puffergyártók és tervezők nem gondolnak az ilyen veszélyes helyzetekre, és kőkemény szilárdságú műanyagból öntik ki a fender végét, ami vasököl keménységgel csapja állon, a mit sem sejtő arra járókat… A pufferünk a övön alulról jövő, váratlan jobb horgosával majdnem kiütéssel győzött ellenem, amiből a többiek csak annyit láthattak volna, hogy széttárt arokkal hátra repülök a Coriolis erőtől mint egy a kürjét éppen befejező rodeós, majd állkapcámat tapogatva, csillagokat látva a kötél után kapkodok… Természetesen bátor indián módjára meg se nyikkantam (nem is tudtam volna a víz alatt) és csak hápogtam, ahogy ismét a felszínre jutottam. Szóval, kemény sport ez a vitorlázás, a fele sem tréfa…
A fogaim szerencsésen túlélték a bődületes megrázkódtatást, bár még óvatosan kell a tapaszokat harapdálnom. Mert, hogy az volt az ebéd.
Kerestünk a parton egy amerikai mintájú mosodát, mert van ugyan mosógép a hajón, de vagy még nincs beüzemelve, vagy olyan az a szekrény, mint a mesében, ahol a vár ura meghagyja a legkisebbik szabó legénynek, hogy mindenhová be lehet nézni, menni, csak oda nem tanácsos, mert nem is tudom mi történik akkor. Nem is mondott ilyet senki, viszont szerencsére a mosoda nem volt messze (10kg ruha mosása 4€ + 2€ a szárítás, mosószer inclusive, és várakozás közben jól betapaszoltuk magunkat. A hajóra visszatérőben bevásároltunk, majd eliramodtunk egy mór-vár-nézőbe.
Olyan igazi óvárosrészt nem láttunk, még az erődítményszerű katedrális közelében sem, aminek egyetlen kapuját éppen renoválták, a többit meg nem találtuk meg, hiába jártuk körbe, mint a zsidók Jerikó falait.
Fent a várban kiderült, hogy a mórok is tudták, hogyan kell élni. Naná, ők is déliek. A harmadik fal és várkapu után hangulatos, zöld oázis tárult a szemünk elé, szökőkutacskákkal és csobogókkal. Lent a városból, a falak alól, ebből semmit se látni. A panoráma ezúttal felejthető, kopár hegyek a szárazföld felől, jellegtelen lapostetős háztenger a kikötőig, onnan meg víztenger amíg a szem ellát, meg kompterminál és raktárak.
Gyaloggaloppban visszaügettünk a hajóhoz, mert ha három óra fele kihajózunk, akkor nem kell fizetni.
Na, nem azért mert zárva a büró - gondolhatnák egyesek – hanem mert úriasszony módjára ezt ajánlotta a recepciós kisasszony.
Amíg úton voltunk, Gyuri szépen lemosta a hajót az összegyűjtött sótól, és kicserélte a motor olajszűrőjét. Az új tömítés teljesen másképpen nézett ki, mint a régi és csöpögött is. Jónéhány telefon- és fotóváltás Palával a hajó felkészítőjével, és a tanácsa alapján megzsíroztuk a tömítőgyűrűt egy kicsit, és működött… Nem csepegett tovább…
A tegnapi elképzeléssel szemben, nem alszunk itt Alméríában, hanem 15.45-kor tovább indultunk Gibraltárba, hogy már holnap este előtt oda érhessünk, és így kicsit több időnk maradjon arra, hogy megnézhessük a gibraltári majmokat. Na, itt véletlen se az angolokra gondoltam.
